Meghalt Usztics Mátyás. Férj volt,apa és színész, de mindezek mellett volt egy másik, a közéleti Usztics Mátyás is, és ez vált az elmúlt évtizedekben munkássága alappillérévé. Nem feledhetjük még most sem, hogy ő volt a szélsőséges, kirekesztő, fél-náci Magyar Gárda alapító parancsnoka is. Az embert az minősíti, amit felnőtt fejjel gondol és tesz, és ezek alapján Uszticsról a gőzölgő nacionalizmus, a megfellebbezhetetlen rendpártiság jut eszembe.
Nem akartam én erről írni, hiszen tudjuk „halottról jót, vagy semmit”, gondoltam csendben maradok, de egyszer csak elkezdtek nem pusztán szivárogni, de dőlni a méltatások, amelyek nagyon helyesen megemlékeztek róla, mint színészről, rendezőről, de nagyon helytelenül valami rosszul értelmezett szemérem okán meg sem említették életfilozófiáját, amelyet nem egyszerűen megélt, hanem apostolául is szegődött, márpedig ha színész volt – és volt – akkor kirekesztő rasszista is volt, vagy mind a kettő, vagy egyik sem.
Vannak dolgok, amik felülírnak mindent, amit egy ember az élete szebb perceiben csinált, annullálják azt. Vegyük példának Mengelét, aki orvosként biztosan megmentette pár ember életét, mielőtt tömeggyilkosnak állt a náciknál, vagy Raszputyint, aki mint természetgyógyász, is biztosan adott pár jó ötletet a csodafüvekkel kapcsolatban, mielőtt II. Miklós cár oldalán az oroszok „rákfenéjévé” lett. Sztálinra sem emlékezünk jó szívvel, csak azért, mert a Tbiliszi Központi Vasúti Műhely dolgozóit tanította, nem, ő ettől még a történelem egyik legvéresebb zsarnoka volt. Na és ne feledjük Hitlert sem, aki festhetett volna úgy is, mint Van Gogh, akkor is csak egy kétkezi náci tömeggyilkos marad.
Persze más a mérték, de az alkalom hiánya nem mentesít, és főleg nem ad feloldozást.
Usztics virtigli rasszista és kirekesztő volt, sőt lehet, hogy több is ennél, hiszen megalapította a nyilasok utódszervezetét, és nem rajta múlt, hogy nem teljesedhetett ki ebben a mivoltában.
A tudatlanság, és a sztereotípiák begyakorlott gépiessége ezúttal is áldozatul ejtette a nyájas tömeget, akik halálhír hallatán mindig elmerengnek az eltávozott jóságán, emberségén. Az „írástudók” felelőssége ilyen esetekben megmutatni az elhunytat teljes egészében, hiszen a halál valóban teljessé tesz nemcsak minden életet, de életművet is.
