Mindössze hároméves voltam , amikor Japánban síléc került a lábamra. Édesapám (prof. dr. Kékesi Tamás, a Miskolci Egyetem tudományos és nemzetközi rektorhelyettese – a szerk.) kutatói ösztöndíjat kapott a Tokiótól száz kilométerre lévő intézményben, és azt a várost hegyek vették körül. Mi pedig rendszeresen jártunk síelni, és már ott felfigyeltek rám. Három évig éltünk ott, én pedig óvodába jártam meg csúszkáltam. Pici gyerekként a japán nyelvet is megértettem, most viszont már alig tudok egy-két szót… Aztán Miskolc és Bánkút került életem középpontjába. A Bükkben rengeteget edzettem, az ottani rossz körülményeket az osztrákok el sem tudták képzelni. A hóból gyakran kilátszott a föld, és nekem ehhez kellett alkalmazkodnom. Ma már tudom, hogy a karrieremet, az előmenetelemet segítették a mostoha állapotok, amelyekkel nem foglalkoztam. Kiderült, hogy van tehetségem a sízéshez, apukám pedig, akinek szeme előtt az állandó fejlődésem lebegett, mindent megtett azért, hogy nekem egyre jobban menjen a sportolás. Ha kellett, dicsért, ha kellett, kritizált, és a technikám javítása érdekében a hagyományos és a legmodernebb eszközöket is bevetette. A természetellenességről pedig annyit, hogy a szélsőséges dolgok miatt hajdanán saját síliftünk volt: ezt a kezdetleges szerkezetet rotációs kapából alakítottuk ki. Volt hozzá kétszáz méteres kötelünk, ugyanennyi volt a szlalompálya hossza Bánkúton…
Hálás az intézményeknek
Kékesi Márton évekkel ezelőtt a Diósgyőri Gimnáziumba került, és manapság rendkívül hálás volt középiskolájának:
– A gimiben sokan és sokat segítettek nekem. Ellenkező esetben most nem beszélhetnék síkarrierről. Péter Barnabás igazgatóval az élen úgy álltak hozzám, hogy az „ügyem” nekem és nekik is kedvező legyen. Az első perctől kezdve az utolsóig olyan támogatást kaptam a suliban, hogy ezt meghatottság nélkül nem is tudom visszaidézni. A Diósgyőri Gimnáziumban nagyon magas szintű kultúrát kaptam, most az egyetemen ebből profitálok. Bátran kijelenthetem, hogy a volt középiskolám a legmagasabb szinten támogatja a testkultúrát a megyeszékhelyen, ennek jegyében a mai napig tartom a kapcsolatot az ott dolgozókkal és egykori tanáraimmal. Ami pedig a Testnevelési Egyetemet illeti: nehéz összeegyeztetni a síelést és a tanulást. Egyéni tanulmányi rendem van, vizsgakövetelményeimnek pedig ütemezetten teszek eleget. Olyanokat tanulok, amiket a síelésben is hasznosítok, ezért választottam a közismert nevén TF-nek nevezett intézményt. Büszke vagyok arra, hogy odajárok, ott építhetem magamat és a karrieremet.
– Mindössze hároméves voltam, amikor Japánban síléc került a lábamra. Édesapám (prof. dr. Kékesi Tamás, a Miskolci Egyetem tudományos és nemzetközi rektorhelyettese – a szerk.) kutatói ösztöndíjat kapott a Tokiótól száz kilométerre lévő intézményben, és azt a várost hegyek vették körül. Mi pedig rendszeresen jártunk síelni, és már ott felfigyeltek rám. Három évig éltünk ott, én pedig óvodába jártam meg csúszkáltam. Pici gyerekként a japán nyelvet is megértettem, most viszont már alig tudok egy-két szót… Aztán Miskolc és Bánkút került életem középpontjába. A Bükkben rengeteget edzettem, az ottani rossz körülményeket az osztrákok el sem tudták képzelni. A hóból gyakran kilátszott a föld, és nekem ehhez kellett alkalmazkodnom. Ma már tudom, hogy a karrieremet, az előmenetelemet segítették a mostoha állapotok, amelyekkel nem foglalkoztam. Kiderült, hogy van tehetségem a sízéshez, apukám pedig, akinek szeme előtt az állandó fejlődésem lebegett, mindent megtett azért, hogy nekem egyre jobban menjen a sportolás. Ha kellett, dicsért, ha kellett, kritizált, és a technikám javítása érdekében a hagyományos és a legmodernebb eszközöket is bevetette. A természetellenességről pedig annyit, hogy a szélsőséges dolgok miatt hajdanán saját síliftünk volt: ezt a kezdetleges szerkezetet rotációs kapából alakítottuk ki. Volt hozzá kétszáz méteres kötelünk, ugyanennyi volt a szlalompálya hossza Bánkúton…
Hálás az intézményeknek
Kékesi Márton évekkel ezelőtt a Diósgyőri Gimnáziumba került, és manapság rendkívül hálás volt középiskolájának:
– A gimiben sokan és sokat segítettek nekem. Ellenkező esetben most nem beszélhetnék síkarrierről. Péter Barnabás igazgatóval az élen úgy álltak hozzám, hogy az „ügyem” nekem és nekik is kedvező legyen. Az első perctől kezdve az utolsóig olyan támogatást kaptam a suliban, hogy ezt meghatottság nélkül nem is tudom visszaidézni. A Diósgyőri Gimnáziumban nagyon magas szintű kultúrát kaptam, most az egyetemen ebből profitálok. Bátran kijelenthetem, hogy a volt középiskolám a legmagasabb szinten támogatja a testkultúrát a megyeszékhelyen, ennek jegyében a mai napig tartom a kapcsolatot az ott dolgozókkal és egykori tanáraimmal.boon.hu
