Nem várom, de nem is félek a haláltól. Ahogy mondani szokták, benne van a pakliban, hogy egy napon olyan esemény főszereplője leszel, ahol mindenki áll, csak te fekszel…
Attól viszont rettegek, hogy az életem egyik fázisában eljön a pillanat, amikor kiszolgáltatottá válok: mozgáskorlátozottá, süketté, vakká vagy szellemi ronccsá, s onnantól kezdve nap mint nap mások segítségére, jóindulatára leszek szorulva. Nem szeretnék így élni. Amennyire az állapotom engedné, igyekeznék gondoskodni arról, hogy – ha esélytelen a felépülésem – ne legyek haszontalan teher a továbbiakban a szeretteim, a környezetem számára, és méltósággal dobjam be a törölközőt az élet ringjébe.
Pár hete, egy beteglátogatás után, illetve annak tudatában, mennyi hozzátartozóm kínkeserves haldoklását kellett végignéznem az elmúlt években, ezek a gondolatok jártak a fejemben. A (jövő)képet azóta árnyalta néhány pozitív impulzus: láttam, miként képesek együtt élni fogyatékosságaikkal látássérültek, kerekesszékesek, rákos betegek, elfogadni sorsukat, helytállni tanulásban, munkában, családban. A legnagyobb elismerést érdemlik a teljesítményükért, de ez nem jelenti azt, hogy adott szituációban vakon követném a példájukat.
– Palicz István/boon.hu http://www.boon.hu/az-elet-ringje/3289033
