Ezek mennek a Facsén. ..persze sor van a sörért, de mindig sor volt érte, biztos a Soros tett minket ilyen second-handileg cekkeres Kelet-Európává

Péter KonokAz is jó egy ilyen kőbányai ingyér’ bluesfesztiválban, hogy szinte mindenki öregebb nálam, vidám, kifakult szakállak, copfok, kiritkult vigyorok, jön a gőzhajó, naná, ütem, ritmus, ütem, ha kicsit (nagyon) kifókuszálok, homályosra állítom a szemem blendéjét, hát akár Woodstock is lehet, bár inkább Altamont, mindegy, mondtam: ingyen van, kicsi, de a miénk, és nem is olyan savanyú, sőt: a zene szól, a nap is süt, viszonylag rövid a sor a tojtojok előtt, hát álmodjunk magunknak az estébe zizegő hajnalt, hey, Mr. Tambourine Man, play a song for me, in the jingle jangle morning I’ll come following you, régi, igazán régi barátok, szerelmek, váratlan, örömteli találkozások, képek és hangok; meg maiak, hiszen ma van, meg a két időhalmaz metszete, metszetek vagyunk, egymásba érünk, régi zene, még mindig szól, én sem vagyok új, no, és még finom voltam, van a dolognak egy patinája, ránk telepedett, odakérgesült a vonásainkra, ott repedezik az arcunkon, de még van arcunk, ez is valami, van min repedeznie, több ez, mint egy csicsa lovagkereszt a feszengő, korpás Armanin.
Mi vagyunk a patina.
Mi repedezünk.
Néhányan odajönnek, ismeretlen ismerősök, „tartsunk ki”, mondják, „lesz még itt demokrácia”, mondják, „olvassuk ám”, mondják, „csak a Wahorn úrnak szóljon, hogy nem értjük, pedig hallgattunk Bizottságot”, mondják, nem tudom, én szeretem a Wahorn urat, érteni pedig magamat sem értem, és a Bizottságot is inkább üvöltöttem, mint hallgattam annak idején, már megint itt van a köpni kell, de lesz még biztos ráadás; és persze sor van a sörért, de mindig sor volt érte, biztos a Soros tett minket ilyen second-handileg cekkeres Kelet-Európává, ahol – mégis, juszt is! – itthon vagyunk, mi vagyunk itthon; az itthonunk nem tilláromos szintipatriotizmus, nem acsargó kékplakátosság, tetszik tudni, mi az itthonunk, hogy ne mondjam, mi a hazánk, hogy mi az én hazám? mikor Flóra, aki nyolcéves, és furcsa rózsaszín plüsskutyákat hord magával, akik abszurd párbeszédeket folytatnak, az első kőbányaias taktusoknál felkiált, hogy „zöld csillag!, apa, a zöld csillag!”, és utána együtt rikoltjuk bele a dübörgő alkonyatba, hogy „az emberek féltek a fénytől”, meg „béke és szeretet legyen a szívben, ez állt a zöld csillag jegyében”, hát persze, hogy hazug, hát persze, hogy naiv és giccses, de jó érzés egy élhető világot hazudni magunk köré, tudta, hogy lehetnénk akár emberek is?