A magyar börtönök abban
alapvetően különböznek a filmekben is gyakran látott amerikai börtönöktől, hogy a benti élet nem etnikai alapon szerveződik. Míg az amerikai börtönökben a fehérek, a színesbőrűek és a latin-amerikaiak gengekbe tömörülnek, addig a magyar börtönökben annak ellenére is ritkán alakulnak ki ilyen csoportok, hogy etnikai ellentétek igenis jelen vannak a „magyar” és a „cigány” elítéltek között. Helyette a zárkaközösségek és a származási hely alapján szerveződnek inkább csoportok. „A pestiekkel nem jó sztorizgatni, nem tudják, miről van szó, nem jártak arra” – idézett a könyv egy borsodi elítéltet. A téma ilyenkor, hogy ki hová járt bulizni, kit ismer.
A rabközösségben különböző státuszok vannak, a képzeletbeli hierarchia tetején a „jógyerekek” állnak. Ők a tipikus börtönbeli menők, főleg a következő tulajdonságok jellemző rájuk:
nagydarabok és ütőképesek
a börtönön kívül elismert bűnözők
van pénzük
elvetemültek.
A jógyerekeké a kényelmes alsó ágy a zárkában, nagyobb fejadagokat kapnak az ételosztóktól, őket mindig megkínálják az ételükből a társaik. A ranglétra alján a pedofilok, vamzerek, homoszexuálisok állnak. Olyanok, akiknek nincs befolyásuk, gyengék vagy túlságosan nőiesek egy a férfias tulajdonságokat preferáló világban. Néha már az is elég, ha egy jógyerek lenéz valakit, hogy a többiek is lenézzék, de ugyanennek a fordítottja is igaz.
Fiáth szerint a börtönbeli szabályok viszonylagosak: az alsó ágy menőnek számít, mert nem kell felmászni aludni a tetőre, a tulajdonosa pedig fogadhat és leültethet magához vendégeket is. De volt már arra példa, hogy egy jógyerek azt mondta, neki inkább a felső kell, abban a zárkában pedig onnantól kezdve a felső ágy számított menőnek.
A különleges helyzetek ugyanakkor sokszor alapjaiban írják felül a szabályokat, ezért írja Fiáth már az elején, hogy a börtönben nem csak a szabályokat kell megtanulni, hanem azt is, hogy mikor és hogyan kell eltérni tőlük.
A könyvben szerepel a következő történet: S azzal ment oda sírva a börtönpszichológus Fiáthoz, hogy meghalt a fia, és kérte, intézze el, hogy bekerüljön M zárkájába, aki a testvére. Ezen a pszichológus nagyon meglepődött, M ugyanis kemény elítéltnek számított a börtönben, S pedig korántsem. Amikor rákérdezett M-nél, hogy fogadná-e a testvérét, a rab először azt mondta, hogy nincs semmilyen testvére, a zárka pedig tele van. Amikor azonban megtudta, hogy S elveszítette a gyerekét, azonnal fekhelyet csinált neki.
Fiáth szerint a történet tanulsága, hogy S, amíg alárendelt volt a börtönben, addig meg sem merte említeni a rokonságot, nehogy ártson a rokon hírnevének. Krízishelyzetben viszont hozzá fordult. A gyermekhalál a fogvatartottak szabályai szerint az egyik legsúlyosabb élethelyzetnek számít, így M-nek ebben a helyzetben muszáj volt elismernie a rokonságot. „Valószínűleg nagyobb presztízsveszteséget könyvelhetett volna el, ha kitudódik, elutasított egy, a gyermekét gyászoló apát” – írja Fiáth.
A cikk megírásához Fiáth Titanilla Börtönkönyv című kötetét használtuk forrásként, amelyet a Háttér Kiadó adott ki 2012-ben.
– Albert Ákos | Teljes cikk itt. abcug.hu –
