Henry Kissinger szerint a 17
. század közepén Európában kialakult egy világrend, ami egészen mostanáig meghatározta a világ országainak működését. Ám ez a rend most szétesőben van.
A 20. század második felének legfontosabb nyugati diplomatája tavaly ősszel írt könyvet erről, most megjelent magyarul is, Világrend címmel.
Óvatosan fogalmaz, de a lényeg egyértelmű: sokkal több erőt kellene Nyugat-Európának mutatnia, és sokkal határozottabb amerikai politikát javasol.
Henry Kissinger nemzetbiztonsági főtanácsadóként, majd külügyminiszterként irányította az USA diplomáciáját, Nixon és Ford elnökök idején, az 1970-es években. Sosem volt botrányosabb Nobel-békedíj mint az övé: amikor megkapta, akkor a díjat odaítélő bizottság két tagja is lemondott. Ő volt a 20. század második felének egyik legbefolyásosabb politikusa.
Egyszerre tartották az amerikai gátlástalan hatalmi ambíciók vezéralakjának, és a világbéke őrzőjének. Rengeteg támadás érte, mert kudarcot vallott a vietnami háború befejezéséért folytatott tárgyalásokon, mert támogatta Pinochet chilei puccsát, mert Pakisztán mellé állt a kegyetlen bangladesi háborúban. Másrészről ő volt az, aki elérte, hogy normalizálódjanak a kínai – amerikai kapcsolatok, ő kezdte meg a leszerelési tárgyalásokat az atomfegyverek csökkentéséről a Szovjetunióval, és azokat a béketárgyalásokat is, amelyekből később az izraeli – egyiptomi béke megszületett.
Kissinger elkötelezett republikánus, aki szerint nem szerencsés, hogy az USA 1945 óta egyetlen háborút sem bírt befejezni úgy, hogy totális kapitulációra kényszerítse az ellenséget (Korea, Vietnam, két iraki háború és Afganisztán van a befejezetlen háborúk listáján). Úgy véli, hogy az amerikai közvéleménynek a halottak láttán rendre kialakuló békevágya összezavarja az amerikai kormányokat, és ez nagyon sok bajt hoz a világra.
Amerika a világ kétségtelenül legerősebb hatalma, minden évben többet költ fegyverkezésre mint az utána következő 10 ország együttvéve, ezt a szabályt régóta tartják. Ám Kissinger szerint hiába az erő, ha ez politikai bizonytalansággal párosul, és rendszeresen változik a Fehér Ház szándéka.
Nem lehet mindig teljesen jónak lenni
A nagy alapvető kérdés, amire új könyvében mindig visszatér, arról szól, hogy az idealizmus és a haszonelvűség között hogyan érdemes egyensúlyozni. Vagyis az USA az emberi jogok, a szabadság, a demokrácia, az emberi méltóság őreként mikor és mennyire avatkozzon be más országok ügyeibe, illetve mennyire korlátozza saját magát háborúban és szövetségkötésben ezen elvek kedvéért.
Kissinger nem ad receptet, hanem azt jelzi, hogy az USA-nak ki kell állnia saját ideáiért, mert enélkül nem lesz erkölcsi alapja a világrend őrzésére, és egyébként is, akkor lesz boldogabb a földi élet, ha minél többen szabadok benne. Viszont arra is figyelmeztet, hogy a szép elvek mellett ésszel lehet csak kiállni, és ha az aktuális hatalmi érdekek úgy hozzák, akkor komoly kompromisszumokat is vállalni kell, különben a jó szándék több kárt okoz, mint amennyi hasznot hajt.
Leegyszerűsítve: egyetért például azzal, hogy az USA támogatja Egyiptom új diktátorát, el-Sziszi tábornokot, mert akármilyen kegyetlenséggel is nyomja el az ellenzéket, uralma még mindig jobb, mint az a káosz, ami Irakban vagy Líbiában jött az ottani diktátorok megdöntése után. Vagy: szerinte is érthető ha aggódunk, hogy mennyire figyelik a titkosszolgálatok, hogy mit csinálunk a neten, de Kissinger szerint óriási biztonsági kockázatot jelent, ha a felügyelet nem elég feszes. Teljes cikk itt
