Ez nem stílus
Mindent mondhatunk – de hogyan? Ezt a kérdéskört is tárgyalja a Szólástér rovatban dr. Horváth Éva írása. Az ő figyelmét Szabó György megyei tanácselnök, néhány nappal korábban közölt levelei keltették fel. „Írásai mérhetetlenül ironikusak és – ne haragudjon, hogy őszinte vagyok – gátlástalanok. Írásainak minden sora sértődést sugall, ugyanakkor mit sem törődik azzal, hogy Ön másokat milyen mélyen megsért. Nem tartozom az MDF-esek közé (ahogy Ön új nevüket feltalálta: Mell Döngető Fiaink – ÉM, 1990. július 3.), mégis felháborított lekicsinylő, másokat semmibe vevő gúnyos írása. Nem tudom, hogy úgy kb. 10 évvel ezelőtt írt volna-e Ön ilyen levelet a hatalmon lévő pártnak?” – írja egyebek között, a megyei tanácselnöknek, Szabó Györgynek címzett nyílt levél szerzője.
A változó idők a témája annak az írásnak is, amelyben Tóth János, az Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalat műszaki igazgatója szólal meg. A muszáj nagy úr – tudatja már a cikk címe is. A cég, amelyik eddig gyárakat épített, most templomot emel. Az egyháznak van pénze az építkezésre. Gyárra viszont utoljára két évvel ezelőtt futotta a beruházónak. Ez a Chinoin gyára volt, amiért a kivitelező mellesleg építészeti nívódíjat kapott.
Emberi gondok a tárgya egy másik írásnak, melyben azt veti fel a szerző, hogy a sárospataki szociális otthonnak ép és értelmi fogyatékos lakói is vannak. Igaz, külön-külön szárnyban élnek, de a helyi tanács már többször is kérte, hogy a fogyatékos embereket másik otthonban helyezzék el. A megyei tanács illetékesét kérdezte most az Észak-Magyarország: van-e esély erre. Széni Etelka osztályvezető válasza semmit nem ígér a cikket a változás igényével olvasók számára. Igaz, az egész szociális ellátási rendszert áttekintik, de nincs másik hely, ahová a Sárospatakon gondozott sérült embereket vihetnék.
