Lassan elmondhatom, hogy amerre lépek, blogbejegyzés terem
. 🙂 Bár ezután nem tervezek írni egy darabig, remélhetőleg a következő már egy beszámoló lesz a maratonról, vagy épp a feladásról. Valószínű, akár így, akár úgy lesz, meg fogom írni. Mint ahogy a naplójába is bejegyzi az ember a számára fontos dolgokat, eseményeket.
Szóval hát itt állok egy verseny előtt, amire hónapok óta készülök. Lélekben már igazából tavaly nyártól, de csak most tavasszal döntöttem el, hogy megpróbálkozom, még akkor is, ha próbálkozni csak a kutya szokott.
Tavaly futottam félmaratont itt, nagyon szép élmény maradt, annak ellenére, hogy kicsit belehaltam. De valami fertőzést ott elkaptam, mert azóta visszavágyom. Nyilván választhattam volna azt a megoldást, hogy futok egy félmaratont idén is, és javítok a tavalyi időmön. De ez nem motivált annyira. Jobban motivál az ismeretlen. Teljesen direkt nem mentem el futni a helyszínre azóta, és a teljes távot sem futottam le előre. Hová lenne akkor az elsőbálozós izgalom? 🙂 Persze lehet, van, aki most a fejét ingatja, micsoda felelőtlenség. Síkon már futottam maratont, hegyen most fogok először. Talán. A tavalyi félmaratoni időmnél mindenképp jobbat kell futnom, ráadásul duplán, ha bele akarok férni az előírt szabványba. 🙂
A felkészülésem nagyjából 70%-ban könyvelem sikeresnek. Volt edzéstervem, de mivel az életem nemcsak futásból áll, ezért szegény tervet úgy megnyirbáltam, hogy a saját anyja sem ismert volna már a végén rá. Fizikailag úgy érzem, bírtam volna, viszont a nap 24 órája kevésnek bizonyult arra, hogy minden futás beleférjen, ami elő volt írva. Ami pozitív, hogy futottam dombon, ha nem is nagyon sokat. Ebben az évben beletettem a lábaimba 1153 km-t. Viszonyítás kérdése, hogy ez sok vagy kevés. Kicsit úgy érzem, egy maratonhoz elégnek kéne lenni, még talán akkor is, ha az egy hegyi maraton. De még igencsak élénken élnek bennem a tavalyi emlékek.
A hely, ahol az útvonal vezet, gyönyörűséges. Abba már a tavalyi pályabejáráskor beleszerettem. Bejártam a Bükköt keresztül-kasul az évek alatt, mégis a legközelebb eső részt, rá kellett jönnöm, mindig kihagytuk. Néhol igazi esőerdő-feeling. Itt futni ajándék.
Igazából fogalmam sincs, hogy készen állok-e erre a távra szintes terepen. Néha úgy érzem, egy nyugis futással, belegyaloglással, meglesz a szintidő. Néha elfog a kétség, hogy nem lesz meg. A nagy kérdés számomra, hogyha teszem azt, harmadik körnél érzem, nem lesz meg , akkor mit fogok csinálni. Végigmegyek-e becsületből, vagy inkább kiszállok. Végigmehetnék persze mondjuk hat óra alatt, ha már elindultam, fejezzem is be, de közben az is bennem van, hogy terepfutó versenyre neveztem, nem teljesítménytúrára. Nem tudom, be szeretném-e fejezni gyalogolva az egészet. Kivéve, ha olyan fasza lennék az első körökben, hogy kényelmesen legyalogolhatnám az utolsót.
