A Játékszínben ment az előadás. Ez
a miskolci színház legkisebb tere, ahova az ország összes színházától kértek székeket a nézőtér berendezéséhez. Én történetesen az Ódry Színpad egyik bársonyszékéről néztem. Nem volt tele, mint megtudtam, ez volt a szeptember végi bemutató óta az első ilyen alkalom. Hiába, a péntek délután öt óra lehet, hogy túl korai. (Az előadás kilencven perces, azaz időben haza lehet érni, vagy – ahogy én tettem – be lehet ülni még egy másikra is.)
Roland Schimmelpfenning darabjával ez volt a harmadik találkozásom. Ez nem rossz arány, tekintve, hogy összesen négy magyar nyelvű bemutatója volt. Gáspár Ildikó fordította, az Örkény Színház dramaturgja. Ezt a szöveget először a 2006 márciusi Ascher-rendezés használta, amely a magyarországi ősbemutató volt egyben. Miután a darabban van nem egy csavar és fordulat, érdekes dramaturgiai húzásokkal operál (előre és vissza ugrálunk az időben, látunk nem egy beszélgetést kétszer is), az első találkozás igazán emlékezetes lehet. Szinte minden szereplőre emlékszem (Széles László, Für Anikó, Kerekes Éva, Czukor Balázs és Járó Zsuzsa). 2012-ben a szegedi színház vendégjátékát láthattam a Tháliában, amelyről valamivel elmosódottabb emlékképem maradt – Kárász Zénó és Szabó Gabi azért még előttem van, illetve néhány zene és képsor foszlány a Bodalay Géza által rendezett előadásból.
Harmadszor nézve a darabot, ezúttal Szabó Máté rendezésében kicsit az volt már az érzésem, mintha egy erősen ismerős úton mennék végig, de más évszakban, mint ahogy korábban. A darab nagyon sok mindenben megköti a rendező kezét és az időugrások miatt precizitást is igényel, ugyanakkor hálás színészi feladat mindegyik közreműködőnek. Nem kell senkinek statisztálnia, mind az öt szereplő fontos és egyéniségként jelenhet meg. Teljes blog itt.
