Hazug tél.
Hol van a gyermekkori tél, amikor térdig gázoltunk a hóban karácsonykor. Most taknyos, ködös, tavaszt hazudó idő; elmossa a körvonalakat. Az ember bent van a lakásban, mint majom a ketrecben: olvas és tűnődik, szidja a kormányokat, bosszankodik és reménykedik.
Szeretnék elutazni saját magamhoz, valahova, ahonnan oly régen eljöttem… s azóta mindig idegen nyelven beszélek, mint a zongora, melyre tévedésből hegedűhúrokat szereltek.
A keserű ifjúság habjaiba szeretnék belemerülni, a rothadó széna illatába, hogy megtaláljam a máig történtek okát…
Másmilyennek indult ez a lény, aki bennem lakik, akinek vaskosságában nem ismerek magamra.