Az van, hogy mesélem az EgyenSúlyt!
futóblogger csapat szebbik felének, hogy hogyan élek, mit és hogyan eszek és érzem, hogy ez nem normális. Nem pozitív értelemben nem normális, hanem sajnos beteges. Átestem a paci rosszabbik felére, arra a felére, ahonnan ha nem jövök vissza amint lehet, akkor aránylag messziről látható készpénzköteget kell majd pszichológusra költeni.
Öntsünk tiszta vizet a pohárba, nem normális dolog, az, hogy azután, hogy majdnem egy éve nem reggeliztem (hétköznap) és hogy már komoly lelkiismeret-furdalásom van attól, hogy ebédelek, de amikor véletlenül mégis eszek valamit ebédre, akkor meg rettenetes mérges vagyok magamra attól, hogy estére éhes vagyok.
Nem lehetek éhes, hiszen ebédeltem!
Az egész kajálás-téma csak arra jó az életemben, hogy folyamatosan elégedetlen legyek és mérges legyek magamra, tele önmarcangolással szédelegve esek haza. Aztán otthon túlkompenzálok és túleszem azt a napi egyszeri evést, ami legálisan engedélyezett. Zabálok, de minden rohadék falat egy tetves frusztráció. Tavasszal a Vacsorára bármitmódszer csúcsidőszakában is táblaszám ettem a csokit esténként, mert akkor legális és be kell pótolni az elveszett örömöket, fel kell készüli a másnapi koplalásra. A módszer egyébként működik, de lelkileg én mostanra annyira elvékonyodtam, hogy nem tudom csinálni.
Megvolt aránylag sok módszer, hittem mindegyikben és most még is itt ülök, magamra húztam a szoba sarkát és nem tudom, hogy legyen tovább. Vissza kell térnem a normalitás útjára. A legnagyobb bajom, hogy drogos vagyok. Nem fű, nem tű, nem pia. Édesség, csoki, péksütemény, cukor. Nem röhög. Kurva komoly cucc ez.
Minden rohadék percben mérgezzük a gyerekeinket minden szarral, cukrot eszünk cukorral, csokit, csokival. Ajándékba csokit kapunk, mikulásra csokit hoz a Mikulás, mi a francot hozna? Húsvétra meg mit tojik a nyúl? El fogsz ájulni, csokitojást, tejbevonós ételmérget, kilószámra. mindenhova. Merci, köszönöm, hogy vagy nekem. Anyádat! Vicc ez a mai társadalom, minden ünnepünket tudatmódosítókkal ünnepelünk. Húsvét, karácsony, szilveszter, nincs az a mondvacsinált névnap, vagy falunap, amikor ne lenne elég indok a piálásra. Az alkoholnak kultúrája van, sikk piálni, sikk piásan kurva vicces sztorikat átélni, hogy utána hatalmas arccal lehessen azt mesélni. Szánalmas ez az egész.. De amíg a gyerek nem alkoholista, addig valamit azzal is kellene valamit csinálni, azokat meg más jó korán rászoktatjuk a csokoládékra és cukros szarokra, hagy szopjanak egész életükben a függőséggel Utálom ezt az rohadék képmutatást, ezt a szemlehunyós gyávaságot, a meghunyászkodást, hogy csak engem zavar hogy az agyonhájpolt isteni vízilabda válogatott sört reklámoz a tévében, miközben családok százai esnek szét alkoholproblémák miatt. Folyik a tévéből a függőség és kábítószer propaganda. Apunak alkohol, gyereknek csoki, drogos zombik vagyunk, Mondanám én is, mint Feró:.
Azért szar ez az egész világ,
Mert ti emberek szarok vagytok!
És én, én is egy kicsit!
Sajnálom, én is egy kicsit!
Az van, hogy, mint sok sorstársam cukorfüggőségre lettem nevelve. Emlékszem, hogy amikor kisiskolásként pirospontot hoztam haza túrórudit kaptam, ha jól viselkedtem a héten, akkor péntekre csokis pudingot. Amikor a nyolcvanas évek végén már lehetett Kinder tojást kapni, akkor már magamat is jutalmaztam a zsebpénzkeret terhére. Persze sportoltam, vékony voltam senkit nem érdekelt, de az agyamba már sikerült beprogramozni. Jutalomfalat = csoki. Gratulálok.
Ez a beteges program mindig ott fut a háttérben. Olyan, mint egy vírus, bebútol, amikor bebútolok. Főiskolán, amikor először rendelkeztem saját pénzzel, eljutottam oda, hogy ha nyomás volt rajtam megettem egy tábla csokit, aztán ha nem volt nyomás rajtam megint, olyan is volt hogy kettő volt a napi adag. Nagyon hamar eljutsz egy olyan állapotba, hogy bánatod van csokit eszel, örömöd van csokit eszel. Vagy mekdonáldszot, vagy más szart.
Soha nem próbáltam a drogokat, puha pöcs vagyok, még egy árva füves cigit sem szívtam el soha. Addikt személyiség vagyok, ez volt az egyetlen helyes döntés, ha meg se próbálom. Pedig kínáltak nem egyszer. A csokival nem az én döntésem volt. Belém lett verve. Módszeresen. Köszönöm.
Nagyon hamar épülnek be baromságok a napi rutinomba, viszont embertelen nehezen rakom le őket. Évek óta sikerült felvennem azt a hülye szokást, hogy minden kajálás után iszom egy kávét. Ezt sem tudom, hogy sikerült kialakítanom, nem is szeretem a kávét, (nem jobban, mint a kakaót, mi mást…) és semmilyen hatással nincs is rám, még is sikerült annyira hozzácsatolni az étkezésekhez a kávézást, hogy nincs az az extrém időpont amikor ne tudnék kávézni. Az elmúlt években aztán sikerült a baromságra rápakolnom egy lapáttal és hozzácsatoltam az édességzabálást a kávézáshoz. Csoki, keksz, süti, fagyi, tökmindegy, de valami édesség legyen a kávé mellé. A csokifüggőségem már ott tart, hogy néha elgondolkozom, hogy lehet, hogy csak azért eszek, mert tudom, hogy utána kávézni fogok és kávéhoz, meg csokit enni. Ez van.
Hát ilyen háttérrel fogyókúrázom én, illetve szenvedek a módszerek között. Utálok mindent és mindenkit, aki hozzásegített ehhez a függőséghez, mert nem tudok ezen túllépni, nem tudom levetkőzni és mert most is kiteszem magam bátor kommentelőknek, akik majd jól a fejemhez vágják, amit én mondtam el önként magamról. Legyetek átkozottak! És legjobban én legyek átkozott, mert nincs annyi akaraterőm, hogy kilépjek ebből az egészből.
Hát itt tartok én, boldog mikulást!
Ui: Saaby kolléga tudtán kívül ebben az állapotomban hívott ki fogyókúrás versenyre a futóblogon. Össze kell magamat szedni! Hétfőn 93,7kg voltam pénteken már csak 91.9. Ezt hogyan értem el? Február elseje óta először végre beleszartam az egészbe és reggeliztem és ebédeltem és vacsoráztam. Minden kib..szott nap a héten. Hatalmas lelkiismeret-furdalásom volt, de most már ott tartok, hogy nem érdekel, vissza kell térnem a normális étkezésre és valahogy le kell tennem, vagy akár csak minimalizálni kellene a drogozást édességzabálást. A taktikám az lesz, hogy normál reggeli, normál ebéd, és kevés vacsora. Közben rohadt sok víz, mert folyadékot a vesém csak kóla és kávé formájában látott az évek folytán. Van itt baj elég. Ez az első lépésem a gyógyulás felé, hogy leírom nektek.http://dagadtkocsog.blog.hu