Minden évben próbálom összegyűjteni a magyar futókat
a New York City Marathon előestéjén egy kis összejövetelre, de az idei különleges alkalom volt. Zászlóátadás, Mikósa Erika, Kokó, palacsinta – volt izgalom bőven. Színes társaság jött össze, ismerősökön, facebookon és a futo.blog.hu-n keresztüli felhívásomra jelentkezett 12 ember, hogy ők jönnek New Yorkba futni. Valaki első marathonjára készül, valaki meg már nem is számolja a 30. után, az egyik 3:05 órás időt tervez, a másik reméli hogy öt órán belül lesz valahogy. Van 58 és 100 kg-os is a csapatban, egy világhírű operaénekes, egy olimpiai bajnok boxoló, egy rockzenész, egy újságíró, egy orvoshallgató PhD meg egy informatikus. Legtöbben nem tudják, hogy a New York City Marathonnak van egy megnyitó ünnepsége is péntek este. Még sosem vettem részt rajta én sem, de most elkapott a lelkesedés, menjünk! Egy mini-olimpiai bevonulót képzelj el, ahol a futók felvonulnak zászlóikkal a Finishnél a Central Parkban. A NY-i futóklubnak kérlekszépen van magyar zászlója is, nem csak a befutó mentén lobog, hanem adnak egy másikat a megnyitóra is vinni. Kérték a szervezők, hogy lehetőleg népviseletben jelenjünk meg. Na ilyet nem hozott senki, de egy héttel a megnyitó előtt írtam mailt a NY-i magyar konzulátusnak, hogy ha adnának kölcsön pár zászlót, akkor azért jobban mutatnánk. A konzul bizony nem válaszolt… Egyikőnk a kis futó-delegációból viszont ismeri személyesen az ENSZ nagykövetünket, aki szintén New Yorkban dolgozik, az UNO épületben és a kozulátuson. Péntek délután, egy órával a megnyitó előtt felhívjuk a mobiljan. Mi kell srácok? Kedves Csaba, esetleg van pár zászló kölcsönbe, felvonulnánk vele… Van persze, gyertek a kozulátushoz tíz perc múlva. Eredetileg a konyhában köszöntötte Erikát és engem, de mondtam hogy én még sosem kaptam magyar zászlót senkitől, nemhogy egy diplomatától, nincs itt valami díszterem? De van. Akkor ha nem baj ott kérnénk ünnepélyesen engedélyt, hogy Magyarországot képviselhessük New Yorkban. A nagykövet úr mosolyogva adta át a díszterem bársony szőnyegén a zászlókat, ő öltönyben, mi tornacipőben. A megnyitó ünnepség a Central Parkban hatalmas élmény. Csak jöttek és jöttek a futók minden országból, bőrnadrágban az osztrákok, selyem kimonóban a japánok, egy gyönyörű viktoriáni ruhában a grenadai lány, vele mindenki fotózkodott, szerintem Miss Grenada volt vagy Miss July vagy mindkettő. Integetnek nekünk a többi futók és a lelátókról a nezők, néhányan “Hello Italy!” kiáltással, de a lényeg, hogy amikor ráleptünk a vörös szőnyegre és átmentünk a Finish vonalon, akkor a szpíker azt mondta a hangszórókon át: “From the land of Puskas, that gave us the ballpen and the Rubik cube, we welcome all Hungarian runners!” A verseny előtt nálam ült össze kis csapatunk én pedig csináltam, amihez értek: palacsintát. A recept Anyámtól, a tojás Brooklynból és lekvár a Bakonyból. Ahogy tömtük az arcunkat szénhidráttal, rengeteg tapasztalatot cseréltünk, főleg Julival meséltük a NYC Marathon rajtjának különlegességeit, a frissítőpontok, a hideg, az eldobható ruhák, komplikált kijutás Staten Islandre, az újoncok pedig megnyugodtak, hogy nem kell a hajnali öt órás komppal kimenni, elvisz a 7:30-as is. Vasárnap Erika, Kokó, Zsola napkelte előtt találkozunk a metrónál majd a többiekkel a kompon. Szeretem a 7:30-as hajót. Staten Island felé a Statue of Liberty előtt megy el és nem véletlenül pont félúton bukik ki a nap Brooklyn magas épületei felett. Minden futó a hajón megáll egy percre, szendvics félretesz, izomlazító krémezést abbahagyják kicsit és kinéznek az ablakon, Lady Liberty-t beborítja a vörös fény és felsóhajtunk. A versenyről és a városról Miklósa Erika operaénekest és Kokót, a boxolót kérdeztem, akik mindketten lefutották a marathont. Erika… – Mióta készülsz a New York Marathonra és mit jelentett számodra? Mivel tavaly a Sandy hurrikán miatt elmaradt a NYC Marathon, így egy évvel többet, azaz összesen két és fél évet készültem életem egyetlen maratonjára. Számomra ez egy óriási csoda, hogy sikerült a felkészülés és a teljesítése is a távnak! De talán a legjobban annak örültem, hogy ott valahol „fent” édesapám borzasztó büszke rám, hogy bevállaltam egy ilyen kihívást. Engem végig ez motivált, hogy édesapám emlékére lefussam mosolyogva a 42,195 km távot és ha lehetőségem van rá, azt a világ egyik legnagyobb versenyén, New Yorkban teljesítsem. Talán azért is, mert a karrierem csúcspontját is itt éltem meg. Ez természetesen nagyon sok lemondással járt, hiszen ha valaki elszánja magát erre a távra és azt meg is tiszteli azzal, hogy becsületesen felkészül, igencsak sokat kell edzenie. Szerencsém volt, mert egy nagyszerű edző Molnár Zoltán segített abban, hogy operaénekesként (ami szintén fizikai munka) mindenféle megerőltetés nélkül, nem kockáztatva az operai teljesítéseim, a legjobbat hozzuk ki belőlem. Gyakorlatilag minden másnap futottam két éve és részt vettem amatőr hosszútávfutó versenyeken. Sokszor hajnalban, hóban-fagyban, esőben vagy épp melegben. Ez időszak alatt rengeteget fejlődtem mind fizikailag és mentálisan is. Ez utóbbira volt a legnagyobb szükségem a maratoni távon. New Yorkban sokszor és sok időt töltöttem. Van egy különleges lüktetése, vibrálása a városnak, ami magával ragadja az embert. Ezen felül igazi kulturális dömping, rengeteg látni- és hallgatnivaló van. Nem beszélve arról az élményről, amit a Central Park-i futások jelentenek… Kedvenc éttermem a Café Fiorello, amely a MET operával pont szemben van a Broadway-en. Tulajdonképpen a próbák között és után mindig ide szoktunk beülni a kollégáimmal. Jó kis tészták és pizza van. Sok nagy híresség is kedveli a helyet. Természetesen a marathon előtti napokban betértem egy kis szénhidrát felvételre! … – Nem az első maratonod, mitől volt különleges a New York City Marathon? Ez már a harmadik maratoni futásom, de az első New Yorkban és a legenda, ami körülveszi a New York Marathont teszi különlegessé. Legalábbis a futás előtt… Így utólag viszont már sokkal több minden emeli ki más futások közül, szinte mindenben a legkiemelkedőbb verseny. A szurkolás, a pálya, a látvány, a szervezés, a célba érkezés élménye és a hírértéke egyedülálló. – Egy profi boxoló bármikor le tud futni egy maratont vagy keményen kellett készülnöd? Nem tudom, amikor profi sportoló voltam soha nem indultam ilyen hosszú futáson de az biztos, hogy rövidebb tréninggel és egy kis mentális felkészítéssel valószínűleg teljesíthető számukra. Én már mondhatni civilként vágtam neki az első maratonomnak, de nekem is nagy segítség volt a sportolói múlt. Idén még hátravan 80 a kitűzött 2013 km-ből, jövőre újabb várossal bővítem a „maratoni” listamat, Bécsbe és még legalább egy külföldi maratonra szeretnék eljutni, illetve Budapesten egy kerekes székes barátomat fogom tolni a maratoni tavon. Sokszor jártam a városban de főleg Manhattanről van emlékem, mindig is lenyűgözött New York. Volt szerencsém többször is futni a Central Parkban és szinte minden turista látványosságot megnézni, sőt több barátom, ismerősöm él a városban. Kedvenc kocsmám a Cafe Wha, nem telik el nélküle New York-i utazás, akar csak tranzit célú, minden alkalommal ott fejezem be az estét. ————— Az én szociális tevékenységem a kompon véget ért, leszállítottam a magyar társulatot a rajthoz, innentől én Julihoz és Davidhez csatlakozom. Lassan öt éve futunk együtt mindenféle versenyeken. Mosolyogva megölelnek és nem kérdeznek semmit. Profik, tudnak mindent, hoztak mindent. Hogy van az achilleszed, kérdi tőlem David. Szarul, két napja jegelem. Ne izgulj, csak óvatosan és rendben lesz – mondja a 46 éves skót Ironman. Julival egyszerű stratégiank volt, a négyórás célidő tempóját toljuk végig, nincs gyorsulás, nincs lassulás, egy tempó van kíméletlenül. Jól mentünk, de 38 km körül, már bőven a Central Parkos résznél mindenki annyira belassul melletted, gyalogolnak több ezren, hogy nagyon nehéz tartani a tempód. A saját lábad is hirtelen elkezd 100x jobban fájni, mint akár öt perccel azelőtt, tehetetlen szemtanúja vagy, ahogy esik szét a gép alattad. Negyven felett csak egy dolgot ismételgettem magamban: 12 perc… 12 perc és vége… A 59th St-en az utolsó km-en megláttam Erikát, mondtam jól nézel ki, toljad, de nem volt idő smúzra, minden lépésem ki volt számolva. Préseltem a szuszt és kis sprinttel a végén 3:59 órával bekocogtam. A hetedik, egyben az első, amin nem volt valami orbitális túlélési küzdelem. Meg lehet ezt tanulni. Barátaim vártak pulcsival, valtóruhával, ott a Central Park szélén rögtön át is öltöztem a három fokos hidegben és mentünk egy dinerbe ünnepelni az Amsterdam és 72nd sarkán. Már sötét volt, amikor elindultam gyalog hazafelé, lemerevedve, fájó lábakkal, egy rikító narancs kapucnis ponchóban, az éremmel a nyakamban és elégedett mosollyal az arcomon. Nem siettem, ugyanis minden sarkon gratulált valaki. Idegenek. New York-iak. Ezt nem lehet megunni