Nehéz volt ezt a szöveget
összehozni. Újból átélni mindent. Egyfajta terápiaként ki kellett írnom magamból. A Spartathlon magnetikus hatással van minden résztvevőre. Már-már megrázó élmény. Mi következik? Gondolatok a kiborító versenyről és a mentális kalandomról. Pársoros szakmai appendix. Köszönetrovat. Fontos idézetek. Nem akarok hőstörténetet fabrikálni. Itt nincs tragédia. Nincs apoteózis. Csak egy rohadt hosszú versenybeszámoló sok fotóval. (A *csillaggal jelöltek forrásmegjelölése a poszt végén vagy belinkelve.)
A Petőfi rádióban a verseny után pár nappal Lubics Szilvi. A műsorvezető a Spartathlont szeretné elhelyezni a sporttérképen. (Már ha van sportértéke a laikusok szemében.) 246 km Athén és Spárta közt. Borzasztó táv. Hegyek. Nappali hőség. Hajnali hideg. Kemény szintidők. 36 óránál zárás. Konklúzió: ez az aszfaltultrások olimpiája. A súlya miatt biztosan. Ez a verseny embereket emel fel és tesz tönkre. A hangsúly az embereken. Civileket. Itt mindenki amatőr. Még csak pénzdíj sincs. Emiatt is kegyetlen a Sparatathlon. Évekig hordott terhek. Megvalósulnak vagy újabb évekre küzdésre ítéltetnek. Ez a verseny felfalja a gyermekeit Ezt mondja Lőw. Ő csak tudja tucatnyinál több teljesítéssel a háta mögött. De egyszer ő is belebukott.
A rajt előtt az Akropolisz egyik beugrójában mantrázok. Sarokba állítottam magam az ősi kőrobosztusok közt. Szó szerint és képletesen. Sarokba szorultam. Fel van téve minden egy lapra. Végigveszem a miérteket. Mert akarom. Mert megérdemlem. Mert éveket küzdöttem az ittlétért. Mert idevezetett az futóösvény. Mert sokaknak örömet szerezhet. Mert meg kell felelni. Ezek a fejlődés kivédhetetlen velejárói. Ultrások – egyre feljebb és beljebb kerülve – ezt jól tudják. HATKAT a szokásos jelszó a fejemeben. Hit. Akarat. Tisztelet. Kitartás. Alázat. Türelem. Tanárúrkéreménkészültem. Végigolvastam vagy 25 többnyelvű beszámolót évekre visszamenőleg. Nyomtatva 42 A4-es oldal 9-es betűmérettel és 1 centis margóval. Sok legendaképzés is van bennük. Ez csak az úton derül ki. De az erős mondatok nem kopnak el. „Within the distance running community: it is the ultimate purest running achievement.” A legegyértelműbb futótett. Vagy: „finishing is everything, total time is indifferent.” Befejezni mindenáron. Minden bizalmam magamban. Felkészült vagyok. Szívós vagyok. Soha nem adtam fel versenyt. Sérülésemet talán kikezelte a masszőr. Erős és kíváncsi vagyok. Anélkül nem is futnék. Monoton lesz. Igen. De benne leszek egy versenyben. Mennyi minden történik majd. Ez már önmagában érdekes. És én elnavigálom magam ebben a folyton változó rendszerben.
A versenyt nézzük videófelvételként! Recording. A verseny után pedig egyberendezés. Rendering. Mint egy filmvágó-programban. Fontos ez az imaginárius technika. Látom magam a célban, Elképzelem a „mi lesz”-t. Fontosak a tudatosított mondatok. Köröttem szikkadt ultrások hada. Rutinos soknemzetiség. Ráncok mutatják a lábon kihordott versenyeket. Ez nem egy ironman macsóseregszemléje. Ide nagyon kemény a kvalifikáció. Itt nem kell szerencsét kívánni. A Spartathlon nem szerencsejáték. Egy brit futó szerint a szerencse reggel 5-kor kezdődik. Akkor járt el edzeni.
Magyar csapatkép készül. És a végén is mindenki összeáll majd egy képpé? Mint egy évfolyamtalálkozó. Ahol csak egy jó csaj van a faszik közt. A diplomát Spártában kapod. Lőw állandó programja: minden évben szomorú szemrevételezése a rajtolóknak. Sok sóhaj. A bátrak alig fele-harmada éri el a célt. Az idei amúgy jó év. 332-ből 148-an beérnek. (Vesd össze: a terepkirály UTMB+CCC+TDS bulin összesen kb. 6000 induló). Nálunk mindenki reménykedik. Van is oka. Nehéz bekerülni. Fuss egy 200 km feletti versenyt! Fuss 100 kilit 10 és félóra alatt! Embereink ezt mind tudják. Nincsenek véletlenek ezen a szinten. És még valami. Beleöltek sok energiát az ittlétbe. Pénzt. Álmot. Kívülről ez így néz ki: betegesen hosszú távokat extrém körülmények közt futó párszáz holdkóros. Ne törődj vele. Mindig magyarázkodhatsz. Utad gyakran figyelemre nem méltó lesz. Egy vállvonás leszel. Egy felhúzott szemöldök. Egy szubkultúra szubkultúrája. Egyfelől ez még egy még egy rossz rajtnak sem elég (F.S. Fitzgerald). Másfelől innen szép nyerni. Szentimentális pillanatok. Elérzékenyülés önnön vállalásunkon. Na elég ebből. Szedd össze magad.
Matekolás a check pointokra (CP) küldendő cuccokkal. És itt van a 74-es varázsdoboz.
Meggyűrjük rajtszámunkat. Úgy nem suhog majd verseny közben. Pardon: futam közben. Sznupi bácsi így mondja. Fénykép HOKA-cipőben futókról. Nem reklámképpen. Kellett ez a cipő. Egyáltalán nem fájt a hátam az úton. Puha volt a futás. A lábam és gerincem a megtett távtól rogyott meg. Méterek. Képzel a ládad IKEA-fióknak. Teszt az áruházban egy jól látható helyen. Ki-be a fiók. A számlálón pörögnek a számok. A te lábad a végén 250 ezernél jár majd. Rajt. „Aki el mer ugrani az oroszlán fejétől, bizonyítja arra érdemességét” (Indiana Jones 3.)
Érdektelen kezdő kilométerek. Feltartjuk az Athén külvárosából bezúduló forgalmat. Valaki egy repülőt késik le miattunk. Tapsolnak a buszmegállókban. A bankok előtt negyed nyolckor kígyózó sorok. Válság és államcsőd. Az út már itt le és föl. Gyárnegyedek. Szerelőbarrakkok. Balra a tenger egyszercsak. Minden gondolatunk a testünk. Óránként sótabletta. Kétóránként aminosav. Háromóránként magnézium. Futó hátizsák-mellényünk a hozományládánk. Kincsek és biztonsági tartalékok tárháza. GPS-jeladó pittyeg, Lát a haza minket futás közben. Haza és haladás. Könnyen csúszik még a zselé. Semmi szaporázás. Megaránál maratoni táv. Hatból egy. 
Az egész maratonsztori Pheidippidész spártai futásának mítoszbiznisze. A feltalált „maraton”. Futárunk elszalad másfél nap alatt Spártába. Süket fülekre talál. Holdtölte előtt nincs csata. „Milyen csonka ma a Hold”.
Pheidippidész segítséget nem kap a perzsák ellen. Ez sokszor előfordul a futással kapcsolatban is. Nincs segítség. Sőt. Nem kapod meg a vágyottat. Nem kapsz eleget. Többet akarsz. Hajszolod az elérhetetlent. Keresed az értelmetlenséget. Tehát Pheidippidész visszafut a mínuszos hírrel Athénba. Közben látomás a hegynél. A mai 60-as check point Tegea környékén. Pán isten figyelemmel kíséri a görögöket. „Figyelj rám és én is figyelek rád.” Maga a természet szól a futárhoz. Terepfutók ezt jól tudják. Mégis van mit jelentenie. A görögök a háború után templomot emelnek Pánnak. De előbb Marathonnál felveszik a kesztyűt (i.e. 490). Csinos domb lesz a halottakból. Euklész (avagy Therszipposz) ellopja a show-t. Athénba rohan a hírrel. Nenikikamen (Győztünk)! Jelent és összerogy. Egy kitalált történet alapján legenda születik. Egy jobban eladható történet Plutarkhosz tollából. A részek (nemzetiségek, törzsek) egyesültek. Megszületett az ókori görög állam. Paralell lecsendesült a görögök igénye a sztori eredeti tálalására. De Hérodotosz leírása 32 éve mégiscsak szöget ütött egy brit tiszt fejében. Fodenék lefutják a spártai utat a történetíró elbeszélése szerint. Itt születik meg az egyik legnehezebb és legnagyobb tradíciójú ultrafutóverseny. Az „Itt fekszünk vándor vidd hírül a spártaiaknak”-disztichon egy tök más sztori. Az a thermopülai szoros után íródott (i.e 480). Műkedvelőknek: 300 c. film. Van egy jó spártai történet. Ókori anekdotagyűjteményben olvastam még ifjúkoromban. A perzsák üzentek a spártaiaknak: „Ha seregeink betörnek városotokba, hatalmas pusztítást fognak végezni.” Mire a spártai király csak ennyit mondott: „Ha.” Hahaha.
Korinthoszig kontemplatív futás. Nézelődök. See more. Sweat more. Balra 25 km után kibukkan a tenger. A ragyogó kékben egy rozsdás tankerhajó fekszik reménytelenül oldalára borulva. Fölötte kopár domboldal. Szél. Mint egy Krasznahorkai-bekezdés. A domb tetején az autóút szétszóródott futókkal. Ismerkedem a check pointokkal. Bemérem a hasonló tempójú futókat. Szóval egymást kerülgetjük majd másfél napig. Semmi fáradtság. Nincs megerőltetés. Lassú és takarékos futás. Mindig lefelé vagy felfelé az autóút leállósávjában. A Spartathlon hullámos. Egyenest itt ne nagyon keress. Lesz majd ókori Korinthosz után egy jól futható harminc kilométer. Aztán másnap a Tripoli-medencében Tegea környékén. De akkor már nem lesz üdítő a sík. A többi mászás és ereszkedés. Beérem 40 km körül Rudolf Tamást. A felkészült Csika tavaly 7. lett okos futással. (Idén máshogy alakult neki.) Most is azonnal visszavesz a felkúszó pulzusból. Korinthoszig együtt futunk 3-4 órát. Időt vesztünk. Ez később idő- és erőnyerésként hasznosul. Együtt spórolunk energiát az emelkedőgyaloglással. Keveset kiadni sokáig. Pulzuscsekkolás. Nehéz a kölcsönórával. Tud 50 órát menni. Emiatt csak egypercenként közöl adatot. Így azért nehéz. 148-155-161. Jó játék a pulzusfigyelés. Viszont cserébe alacsony pulzusnál tudsz emészteni. Lassabban készülsz ki. Szóval nézegetjük. A lenti képen éppen együtt depózunk.
Kivezényelt iskolások drukkolnak. Pacsik. Nem az ötösért csinálják. Nagypapa és unoka hideg vizes palackokat oszt egy hűtőládából. A kisvárosi utcákon érdektelenség vagy csodálat. A magyar kísérők feltűnése mint pillanatfelvétel. Kata Kulcsár Andrást szupportálja. Olivér és Karcsi Csikát. Dóra Sznupi bácsit. Aztán majd mindenkit. Nem mernek a pontoknál segíteni. Itt még kizárás járhat érte. Mégis 50 körül Olivérék azonnal hoznak kenőanyagot. Teljesen kihorzsolódott az ágyékom a gatyasúrlódástól. Speckó anyag érkezik. Szerintem ragadós gépzsír. Kőkemény pomádé. (Amúgy lanolin avagy gyapjúviasz.) A csípés enyhül. Megyünk tovább a kemény szintidőből minél több előnyt szerezni. 81 km-t 9 óra 30 percen belül futni a szintes pályán. Ez az első rosta. 32-35 fok van. Az aszfalt még többet dob vissza. Annyira nem vészes. Másnap jobban perzselt a nap. A fedésben levő részek csuromizzadtak. A szabadon levő pólórészek pillanatok alatt megszáradnak. Rigorózus táplálkozási rendet tartok. Zselé és szilárd váltogatva félóránként. És inni folyton kulacsból vagy a depóban. A büféasztalt már most unom. Nincs paradicsom vagy olajbogyó. Isoital elvétve. Akkor is műanyagpalackban. Szigorú. Egy-egy ottfelejtett (kínált?) gélt felkapok.
A táv első harmadában nem túl segítőkészek a pontokon. (Amúgy ez egy észrevetlenül remekül rendezett verseny. És nagyvonalúan sokat adnak a nevezési díjért.) Mindig feljegyzik a rajtszámod.Csak pár pohár kitöltve. Lökdösődés folyadékért a többi futóval. Odaértél. Ott voltál. Kavicsot veszek ki a cipőből. Hidegvizes szivacs a sapka alatt tarkóra feszítve. A táv felosztva etapokra. Mindenhol jutalmazom magam. Korinthosznál meleg étellel. És hogy megvan a harmada. Napnyugtakor sörrel. Éjszaka meleg ruhával. Kora reggel energiaitallal. És hogy megvan a kétharmada. Egy-egy pontra száraz szűzérmeszeleteket küldtem előre. Baromi jólesik a sóshús. Blue már 60-nál egy kolbászrúddal sétált. Az „új” korinthoszi nagydepó előtt a csatorna. Nyílegyenes hatkilométeres vájat. Földválasztó. Ezért már megérte eljönni. A magyarok által (Türr István és Gerster Béla) átvágott vízi Gordiusz. Fa nő a sziklában. A Spartathlon kultúrtörténeti utazás. A depóban számos japán. Sokan csak idáig jöttek. Szinte direkt. Ennyi nekik. És boldogok.
Nálam rizsestál, jeges kóla. Sétálva eszem telikézzel. Nem könnyű. De enni kell. Sőt menni kell. A taktikám egyszerű. Előremenekülés. Néha futva pisiliek. Nem ülök le egészen Kaparelliig (154 km). A legszebb részen futunk. Kevés ilyen van amúgy. A Spartathlon ingerszegény. Alsónál is alsórendűbb utak. Narancsligetek. Olajfa-ültetvények. Kacskaringós városkák. Bumszli hegyek a horizonton. A Kis Herceg elefántot nyelt kígyói. A barázdált betonra egy fonott olajágkoszorút raktak. Ezt kapod majd a végén. Babonából átlépem. Már 40 perc előnyöm van a depózárásokhoz képest. Messze a halálzónától. Engem ugyan nem tessékelnek fel a hullabuszra. Mégis szorongató érzés hajt előre. Növelni kell. Nagyon csíp az ágyékomnál a combom. Olivéréket leintem a kocsival. A következő ponton műtét. A jobb belső combrészt vastag leukoplaszttal leragasztják. Továbbra is irritállja minden lépés. Ókori Korinthosznál (micsoda gyönyörű romok!) egy tavernában utókezelés. Olivér nem szívbajos. A viszkóz kenőanyagot tenyerével vastagon felpakolja a herémre. A tavernában félrenyelnek-félrenéznek a vendégek. Futok tovább. Belefeledkezem a tájba. Minimálfrissítések. Rengeteg cuccot cipelek a zsákban. Fogyasztással űrítem a mellényt. Enni kell. Kényszertömés. A 6-7 pontonként (18-28 kilométerenként) előreküldött cuccok nagy részét otthagyom. Nem bírom feldolgozni a tápot. Túlbiztosítottam magam. Kezdek fáradni mentálisan. Megbeszélek magammal egy kézmosást. Mindig elfelejtem. Három depó alatt sikerül. Aztán a sok hezitálás. Mit vegyek el? Kólát? Vizet? Narancslét? Hosszan álldogálok a depótáblák előtt az időket csekkolva. Holott pontosan tudom: előnyöm növekszik. De elég nyomasztóak a kiírások.
Még száznegyvenakárhány kilométer Spártáig. Bambulok. Egy ponton konkrétan két percig nézem az asztalt. Végül egy mézet veszek el. A méz jó. Fruktóz. Glükóz. Maltóz. Víz. Nem bántja a gyomrot. Van benne energia. Éjszaka majd méz és tea. Assosban transzparens köszönti a futókat. Kezet csókolok egy néptáncos lánykának. Örülnek a népek. Én is örülök. Frissen facsart narancslé! A következő városkában autogramkérő gyerekek. Intek nekik. Futás közben aláírom. Majd még egy. Egy kislánynak szívet rajzolok. Megint egy. Mindennek van határa. Több szignó nincs. Pedig nagyon cukik. Az egyik gyerek gyűrőtt papírt ad kezembe. Mi az ördög ez? Egy helybeli felvilágosít. Én futár vagyok. És most szépen elviszem az üzenetet Leonidasznak. A felpiszkált önérzet. Ja közben történik még pár meghatározó momentum. Ezektől is felejthetetlen a verseny. Claudio leszólít 95 km körül. Fogjam meg a kezét futás közben. Ő pedig becsukja a szemét. Tuti módszere ez a pulzuslenyugtatásra. Emelkedőn vagyunk. De nem zavarja. A lenyugvó napban kocorászunk. Ő behunyt szemmel. Én vezetem kézenfogva. Ez a kedves olasz srác 220-ig jutott. Istenem. Kiszedték 28 óra futás után szintidőtúllépés miatt. Másnap mosolyog. Megerősödve akar visszatérni.
Claudio, én és a Nindzsa.
Aztán a Nindzsa. Egy fenomenon. Teljesen fekete cuccban csuklyával. A szemét nem látta senki. Arcán fekete sál és napszemüveg. Csak a kompressziós zoknija zöld. Folyamatosan előttem-mögöttem. Nem evilági jelenség. Felzárkózom. Angolra nem reagál. Németül beszélünk. Erősen zihál. Küzd. Ő Adam Niklas. Napallergiás. Fény nem érheti. A fekete ruhái – állítólag – hőelvezetősek. Borzalmas melege van. A gyomrára panaszkodik. Sok szerencsét kívánok neki. Tiszta szívemből mondom. Megdöbbenve elhagyom. Adam nem jutott el Spártáig. De Adam szimbólum nekem. A Spartathlon szimbóluma. Ő így is csinálja. Mert még mindig jobb így csinálni. Mint nem csinálni. Ettől a gondolathuroktól nem tudok szabadulni. És a verseny után kiérlelt döntéseimnek is ez lesz az alapja. A Spartathlonon döntések születnek.
Éjszaka kerülgetjük egymást a Házaspárral. Ők Philemon és Baucis. Szikár negyvenesek. Töretlenül együtt. Gyalog vagy futva. Egymáshoz igazodva szolidárisan. Odaadón. Micsoda önfegyelem kell ehhez! Tisztelettartalék. Hogy a legnyomorultabb állapotodban is gondolj a másikra. Igazodj és add fel önmagad. A nő rosszabbul van. Az éjszaka legmélyén Kaparelliben hosszan simogatják az arcát. Felpolcolt lábbal mereng. Másnap délután majd lehagynak. Erről később. Az össze- és kitartás felkiáltójelei. A Spartathlon egy hosszan kitartott mágikus realista expozíció. 
Eddig jól követhetők a felfestetett nyilak. Éjszaka lesz egy kis gond. Egyesek eltévednek. Sajnos néhányan végzetesen kikerülve a szintidőből. Kezd szürkülni. Még korán is érek a 30-as CP-re (105 km). Láthatósági mellény. Hisz özvegyemre és árvámra is kell gondolnom*. Lámpa. Sör. Minden mást otthagyok. Még korán van lámpázni. A lehető legtovább futok lámpa nélkül. Jólesik látni a farkasvakság idején. Küldtem előre pótelemeket is. De akkor sem kockáztatok. Sokszor tapadok lámpás futóra. Hamar megunják. Kikapcsolják a lámpát vagy lemaradnak. Egy szép híd után vége a síkvidéknek. Lomha emelkedők. Balra egy borászat. Jobbra rendre frissítőpontok félóránként. Anyátlanodom el. Egy emberi hangra vágyom. Fáradok. Fázni kezdek. A melegruhás csomagom 154 km-re küldve. Merthogy felfele futva csak dolgozik az ember. Kimelegedéshez elég a nappali T-shirt. De nem itt. Az utolsó tiszta fejű döntés. Pólót bárhonnan most. Bárkiről hajlandó vagyok lekönyörögni. Szerencsére Olivérék ott állnak a pontnál. Karcsi bead egy hosszúujjút. Életmentő. Nyirmogni kezdek. Összevissza beszélek. Mit egyek? Mit csináljak éjszaka? Hogy legyen? Olivér rámripakodik. „Amatőr kérdések! Jól állsz. Menj tovább. Ilyen hülyeségeket habogni összevissza.” De a beszédem miatt egy lukas garast nem ad értem. Ezt utólag tudom meg. Sajnos indokolatlan pánikba húztam magam. Páni félelem. Pátyolgatásra volt szükségem. A Spartathlon frusztráció. Többet nem látom őket kísérőként. Mennek tovább Csikával. Sokkal gyorsabb. Aztán másnap délután megborulva késő délután ér csak célba.
Nemeaban (124 km) rizsestál és meleg teák. Direkt nem a ponton eszem meg. Elsétálok. Van itt masszírozás. Szék. Pokróc. Nagy büféasztal. Vesztőhely. Félóra múlva szédülni kezdek. Gyomorforgató élmény. Hányok. Felavatom Karcsi pólóját. Rizs és tea. Ez csak az előörs. 10 méter múlva még egy. Majd még egy. Minden kijött. Nem csodálkozom. A hányás kötelező kör. Fel kell ülni a bukott motorra azonnal. Rögtön futok tovább. Orrfújás. Kulacsból vízöblítés. Beverek egy zselét. Már nem lesz baj. Ezen túl vagyunk. Futok bele az éjszakába. Az éj milyen sivatag. Néma. Le és föl folyamatosan. Hullámvölgyek minden tekintetben. Egy óránál is több az előnyöm. Mérhetetlen unalom száll rám. A zenehallgatást tiltja a szabályzat. Beköt a lábam. Tömbökön futok. Csak a csípőhúzódásom ne jöjjön elő. Akkor vége lenne. Bénító érzés a bal lábban. Zsibbasztó fájdalommal kompenzál a jobb láb. Ismerem. Másfél hónapig próbálta a masszőröm kinyújtani belőlem. Eddig itt nem jelentkezett a baj. Megpróbálom kizárni a gondolatot. Pro és kontra csoportosítok. (Az effajta szellemi megközelítések később komoly gondot okoznak majd.) Felsorolom a teljesítés elleni érveket (szintidő, pálya szintessége, sérülésveszélyes bal láb). És végigveszem a mellettem szóló érveket. Erős vagyok. Agilis vagyok. Kemény vagyok. (Amíg biztos nincs meg a cél.) Fiatal vagyok. Nincs feladás. Futottam már 35 órát. Osztok-szorzok-kivonok. A racionális mutatók szerint elérek Spártáig. Futok egyre kiszolgáltatottabban. Nem tudok nem gondolni az előttem álló súlyos órákra és kilométerekre. Dóri tartja a frontot egy állomáson. Sört hoz. Lemondó vagyok és keserű. Befásult a mozgatórugóm. De erőm még van.
Kaparelli a következő részsikernyi célpont. Hegyláb. Már a faluba is fel kell mászni. CP 45. Páriaként érkezek. Megöl az unalom. Felőröl a monotonitás. Kóválygok az alvásmegvonástól. Meleg levest kérek. Kétszer is. Először a verseny alatt leülök. 5 percre kérem az ébresztőt. Mellemre roskadva alszom. Szépen megráznak. Elmegyek csípőt nyújtani. Töményet ürítek a mobilvécén. Gépiesen felveszem a melegruhákat. Befut egy öreg róka trikóban és rövidnaciban. Rajtam: hosszú lasztexnadrág, azon rövid futógatya, BSZM-hosszúujjú, Karcsi hosszúujjúja, büdös nappali póló, láthatósági mellény, nyakmelegítő, sapka, cérnakesztyű. Elment 13 percem. Fázom. Mozogni kell. Vár „A Hegy”. A vízválasztó. A hegynek jó a PR-ja. Remekül marketingelt legenda. Túlértékelt domborzati elem. 100 méterről 1100 méterre pár kilométer alatt. Ott tornyosul közvetlen elöttem. De mégsem tűnik legyőzhetetlennek. Még így éjjel sem. Versenyző még nem látta napvilágnál. Csak egy felédboruló démoni massza. Ez tán a mítosza. Pár kanyarnyi autószerpentinen kapaszkodunk. Borzalmas álmos vagyok. Bennem van két koffeintabletta és jópára koffeines zselé már. Dülöngélek. Imbolygok. Közben szidok mindent. Mindenki idióta. Ismerős és mégis automatikusan eluralkodó negatív reakció. Mellettünk-alattunk a kivilágított autópálya és a sötétben elnyúló táj. A felkocogás – viszonylag – hamar megvan. Az alaptáborba érünk. Hát az nagyon vicces. Mint egy hollywoodi katasztrófafilm. Kempingfények. Katonai sátorban kihűlt feladók. Aggódva várakozó kísérők. Taps és chipszőnyeg. CB-rádiós elengedőember. Felszól a hegytetőre. Elindult a következő delikvens. A körítés pazar. Beindít. Olvasmányaim szerint 30-40 perc alatt fel lehet hágni a csúcsra. Innen már szó szerint kecskeugrató meredélyeken kell menni. A Mátrabérc legdurvább kaptatóját idézi végtelen hosszúságban. A görög Prédikálószék. Kalandpálya. Színes izzók jelölik a csapást. Egy sötét alak ijeszt meg. Ő csak a kanyart biztosítja. Lenézve valóban szédítő. Újabb sötét alak. Itt nem lehet baj. Vigyáznak rám. Sziklás-köves-bokros mászóka. Titkon eddig mindenképpen el akartam jutni. Kíváncsi voltam a nagy durranásra. Hamar felérek a csúcsra. A CB-rádió recseg. Megérkeztem. Jókedvemben szójatejes kávét csináltatok a pontőrökkel. Még a pilótakekszüket is elkunyizom. És akkor húzás innen. (Lásd lenti kép.)
Bükki Farkasnál olvastam a leguruláshoz szükséges technikát. Lerongyolni ezerrel. Ez nem fog menni. Fáj a lefelé. Meg aztán nincs talajfogás. Kipörgő murva. Éles holdbéli kőzet. Kurvára szöges a lejtő. Bringával nem mernék elindulni. Nem vállalom be a futást. Jackass lenne. Intenzív séta lefele. Így is csúszik a cipőm sima talpa. Időtlen időkig jövök lefele. Ez az egyik legszarabb rész. Nem holtpont. Csak kombinált és fájó így majd egy nap után. Leértem. Óriási bazmeg. innen egy új nap kezdődik. Sangas faluban várom a nagykönyvben megírt tejeskávét. Közepes löttyöt kapok. A pontőrök pehelykabátban pokrócba burkolózva. Látom a leheletem. Középrohadtul vagyok. Újult erővel tör rám a nyomorultság érzése. Kínkeserves mentális tortúra bontakozódik ki. Ebbe lassan csúsztam bele az éjszakai út során. A felhergelést pedig elvégzi a türelmetlen és kizsigerelt idegrendszer. Egyszerűen magam alatt találom magam. Hangos monologizálás a helyzetemről. Rengeteg dühödt energiám megy el a verbális helyzetértékelésre. Zeng az országút. A végén mindig egyenesbe rakom magam. Pont mint Tommy Haas. Házhoz jöttem a pofonért. De nagyon el akarom érni Leonidaszt. A Spartathlon kifordít önmagadból. Vajon csalnak éjszaka? Ilyenen agyalok jobb híján. Már lepörgettem pár memoritert. Simán el lehet két pont között autókázni. Dehát minek itt csalni? Kit akarsz becsapni? Ennek a versenynek etikája van. Dopping? Drágább a dopping a nevezésnél. Csiszi-csoszi japánok. Ez a haladási technikájuk. Rettenetesen zavaró. Mint egy fordított Jacko-moonwalk. Ultrafutó kacsatánc. Lemaradni vagy ellépni tőlük. Az egyik koreai lány nagyon küszködik. Rendszeresen mögöttem érkezik hüppögve a frissítőpontokra. A rosszul öltözött svéd Kerstin kifagy a versenyből. Sajnálom. A langaléta csaj feltűnő volt. Lehetett követni a galoppozását. 
Összeakadok Marko Forsellel. “I’m not so talkative”. Nem baj. Beszéd helyett fingik. Amúgy szimpatikus a finn futómódszere. Pár perc séta. Pár perc futás. Másfél óra az előnyünk. Még így is bizonytalanul hisz a beérésben. Együtt érünk Nestaniba (172 km). Megvan. Ez nagy fegyvertény. Az örök kvalifikáció. A versenyszabály szerint ezt elérve innentől bármikor indulhatok már a Spartathlonon. Konkrétan leszarom. Iszonyúan elfáradtam. Nem akarom az egészet. Nyomorult vagyok. Rossz delírium az osztályrészem. A Spartathlon számkivetettség. Nyomasztó feladat a teljesítés. Engem látnak a GPS-térképen. Én csak Dórival tudok kommunikálni páróránként. Mondja a kiszállókat. Ebben az állapotomban irigylem őket. Sorolja a versenyben maradt magyarokat. Ujjaim csuriban értük. Nem vittem telefont magammal. Majd cipeljem azt is?! Na nem. Pedig könnyű lenne lebeszéltetni magam a folytatásról. De van egy mag. A mag az elpusztíthatatlan akarat. A mag körül van bástyázva. Edzéssel. Gondolatokkal. Tapasztalattal. Elvárásokkal. Büszkeséggel. Étellel-itallal. Reménnyel és tervekkel. Ez hagymahéjakként hántolódik le a verseny során. Leferagódhatsz majdnem a nullára. De a maghoz nincs hozzáférés. Ez visz előre. Innentől már csak magamért csinálom. Fejben dől el? Abban már rég eldőlt.
Aztán hajnalban gátszakadás történik. Kezd pirkadni. Hosszú futás a Tripoli-medencében. Lapos és jól kocogható. Emészthetetlenül hosszúnak ígérkezik. Az 53-as CP-nél frissítenék. Pontosabban életet lehelnék magamba. Körbepásztázom az asztalt. Végiggondolom a mellényem tartalmát. Mindentől undorodok. És végtelenül meggyötört vagyok. És könnyekre fakadok. A kiszakadó sírás. You are strong. A szemüveges pontőrlány ezt ismételgeti halkan. Egy nagydarab görög versenyrendező a mellére von. Csak a környék kutyái csaholnak a zokogásomba. A Spartathlon könnyes csendélet. A következő ponton észhez térek. Rajtszámra már nyújtják előre a csomagot. Egy ideküldött Burn energiaitallal indítom az új napot. A pulzuspántot is a ponton hagyom. Véresre dörzsölte a mellkasom. Már nem tudok mit kezdeni az egyperces átlagadatokkal. A földeken paradicsombetakarítás. Munkások kucorognak teherautóplatón. Platóni gondolatok a tevékenységem értelmetlenségéről. Itt már rekedten ordítok. Egyszerre tolul fel minden. Unalom. Elégedetlenség. Türelmetlenség. Fáradtság. Undor. A tegnapi jeges italoktól sajog a torkom. A kiabálástól már fáj is. A szűk keresztmetszetű csövön súlyos dolgoktól szabadulnék. Csak a rákövetkező napokon értem meg. A Spartathlon segít magad mögött hagyni sok szart az úton.
Leltározok. Kijöttem az álmosságból. A derekam sem akar leszakadni. A lábam közepesen fáradt. Mégis roncsnak érzem magam. Idegrohamok és sírógörcsök váltakozva. Ez a Spartathlon legmegrázóbb része számomra. A verseny nekem elsősorban az idegrendszeremet szedi szét. Lelki válságmenedzselés. Próbálok robotpilótára váltani. Mogorva depózások. Gépies mozdulatok. Táblacsekkolás. Szerintem több helyen elszámolják a depók közti kilométereket. Egy helyen meddőhányás. Hosszas és arrogáns vitát folytatok Spárta vélt vagy valós távolságáról. Egy igazi fasznak tűnhetek a pontőr szemében. Stabil másfélórás előny. Kincs. Majdnem kétórára is felkúszik ez Tegea (195 km) környékén. Néha hatperces ezreket futok. Megvan az üdvös módszer? Dehogy. Gyűlölöm magam. Gyűlölöm a versenyt. A versenyfeltételek evidens vállalása rabszolgasorsnak tűnik. Ezek megszabnak mindent. Hogy mit ehetek. Hogy merre fussak. Hogy mennyi idő alatt. Bekaphatják. Menthetetlenül rossz a közérzetem. Egy hátravetett jótanáccsal búcsúzik az eltötyögő Victor Vella. „Don’t blow up your beautiful race with bad thoughts.” Ez a mosolyogós pali edzeni jött ide egy majdani 48 órás versenyre. Csak edzeni! Könnyeden elkocog mellettem. Meg tudnám fojtani. És mégis igaza van. Bölcs. Tegeában visszaöltözöm rövid ruhákba. Megszabadulok sok cucctól. Jé, lesült a lábam tegnap. Ismét 30 fok körül jár az idő. A combom merev izomköteg. A talpam ég minden lépésnél. Pár kilométerrel odébb Dóri a ponton. Napnál is hosszabb ideje szolgál és ügyel tapintatosan. Meghallgat és seggberúg. Pillanatokra átvállalja a kimerült atléta terheit. Remegek. Szitkozódom. Egy kifilivel leszerel. Kifli: örülök neked. A zoknikba vizes szivacsokat teszek. Enyhíti a viszketést és más talajfogást ad. (Később irdatlan vízhólyagokat.) Fő a változatosság. Időlegesen jobban leszek. Fájdalomtoplistán merengek. Dobogós a masszőröm kínzókamrai tevékenysége. Második helyet kap a sokéves szőrtől megszabadító teljes lábgyantázás. De a Spartathlon maga az esszenciális szenvedés. Az egész picsogásnak hangozhat. Mit nyavalygok két óra előnnyel? 
Már csak 50 kilométerem van 8 és fél órára. De ismétlem: a verseny hordalékai hatványozottan jelentkeznek az utolsó harmadban. Mindent sokkal felfokozattabban élek meg. A szélsőségesség válik realitássá. A faktorok egyetlen nagy fájdalomeredővé állnak össze. Egyhangúság. Csüggedés. Végtelennek tűnő út. Elhagyatottság. Egy új nap kilátástalansága. Kell az önkontroll. A befelé figyelés. Speciális zónába visz ez a verseny. Magad ellen dolgozol. A lélek az elme ellen. Az elme a test ellen. Testben dől el? Abban már rég eldőlt. A Spartathlon önfegyelem. Az országút autóútba torkollik. Egy 5 kilométeres kapaszkodás jelzi a fennsík végét. CP61. Leállósávban folyamatos séta felfelé. Jó állapotban sem egykönnyen futható emelkedő. Kanyarban átvágok belső ívre. Eddig káromkodva futottam. Most már futni se tudok. Az autók karnyújtásnyira húznak el melletted. Kóválygó másnaposként egy rossz lépés elég lehet. Néhányan biztatásképpen dudálnak. Nagyon meleg van. Szájam kicserepesedett. A torkomban tüskék. Visszerek a lábamon. Egy bretagne-i zászló a frissítőponton. A sógorom onnanvaló. Ritka emberi pillanat a francia pontőrökkel. Mindennel kiszolgálnak. Kulacstöltés közben kézzel-lábbal beszélgetünk. Az utolsó vidám momentum. Utána indul a hullámvasút lefelé. Lötyögés. Dóri pár ponttal később az UltraBalatonra emlékeztet. 212 km-nél vagyok. Már „csak” 34 kilométer. Ki reagálna erre kitörő örömmel ilyen állapotban? Kezeket fel! Köpöm rá a mérgeimet. Faszom ki van. Állítása szerint a maradék táv végig az autóút leállósávjában halad. Eldobált úti szemetek között. (Ezekhez minden futó hozzárakja a maga szemetét.) A leállósávba gyakran nagy sövénykerítés nő. Vagy csak elfogy a sáv. Kihúzódva az úton találod magad. Egy kanyarban végzetes lehet kilépni egy autó elé. Konkrétan félek. Tényleg minden hozzáférhető beszámoló olvastamt. De az utolsó etapokról senki nem írt konkrétumot. Ott már mindenki csak nagyvonalakban regél. A végjáték csak most kezd felsejleni. A Terep100 utolsó sziklás lejtőjén májusban fennhangon panaszkodom Lőwnek. „Tudod mennyire fáj a Spartathlon vége?” Most értem meg a válaszát. Pár kőkemény kilométernyi felfele (CP 68). Aztán 28 még kegyetlenebb kilométer lefele. Hosszan elnyúlik a hőtől remegő aszfalt. Feldolgozhatatlan. Beláthatatlan kanyarok. Pontosabban: látod a szűnni nem akaró hepehupát. Maradék toleranciám is elfogy. Dacból futok. Nagyon-nagyon mérges vagyok. Ez egy kibaszás. Rohadtul nem fair ez így a végére. Minden lépés egy „kurva anyátok”. Acsarkodó monológok. Visszhangzik a kanyon. Riadtan tekintenek hátra az előttem futók. Egy őrült a pályán. A frissítőknél többnyire csak vízért állok meg. Bevettem a leszarom-tablettát. Hatalmas önszívatásnak élem meg. Elátkozok mindent. Az életben többet ultrázásra nem adom a fejem. Mi értelme ennek a végletes amortizációnak? Konklúzió: sikerült megutálni a futást. Ettől kétségbeesek. Én szeretek futni. Én futni szeretek. Ez most hogy van? Sírnom kell. Milyen szomoru vagyok én ma. Vonszolom magam. Angolul lázítom a többi futót. Ugye neked is szar? Ötből négyen kapásból válaszolnak. Egyöntetű: „This is Spartathlon.” Csak egy svájci helyesel. Iszonyatosan rossz dolog 230 kilométer után lankás úton lefele futni. A fékezés-tompítás húsbavágó. Sok életerő-pontom ment el a bosszankodással. Befejeztem az őrjöngést. Bevarrt szájjal megyek. Séta és futás felváltva. Feltűnik Spárta a távolban. Elérek a híres elővárosi Shell-kútig (236.6 km). Állítólag itt még a 76. helyen is voltam. A talpam kikészült. Döntést hozok. Dórinak bejelentem a leállásomat. Egy tapodtat sem vagyok hajlandó tovább futni. Sztrájkba lépek. Lépni még tudok. Elegem van a forró aszfaltból. A lejtőből. A leállósávi rettegésből. A nevében is benne van: leálló sáv. Létezik egy rövidítés. Andris mesélte. A Barkley-n vezették be. A DNF (did not finish=nem fejezte be) ugyanis nem képezte le teljesen a valóságot. Ez a rövidítés az RTC (refused to continue). Visszautasítja a folytatást a versenyző. Elfogyott a futókája. A kedve. Ez eddig nem került elő. Pedig fontos tényező a kedv. Én ugyan folytatom. De demonstratíve sértődötten. Valami végletesen összetört bennem. Beérhetnék 34 óra körülre. Nem érdekel. Mozgó zombiként sétálok. Eddig az én hátam bámulták. Most én látom alkalmi futótársaimat elsorolni. Ők mentálisabban erősebbek nálam. Legalább 50 ember elhagy. A Házaspár is. Marko is. Tökmindegy. Innen már lehozom a meccset. Bőven van időm besétálni a maradék 9 kilométert. Pofátlan luxus a célba gyaloglás egy Spartathlonon. Elnézést a sporttársaktól. Értsetek meg. A verseny intellektuális és elméleti megközelítése kudarcot vallott. Láthatólag nagyon gátolt a folyamatos analízis. A depókban 1-2 óra feleslegesen biztos odaveszett. Az úton az önelemzéssel és pszichikai ventillációval szintén 2-3 óra.
Megnyugszom. Fagyizom egy ponton. Virágot szedek. Cinikusan röhögcsélek. Leszámolok magammal. Nem vagyok jó ultrafutó. Képesség-tehetség-adottság. Valami hibádzik. Mi kellhet? Több edzés? Valaki évi ezeregyszáz km-ből megcsinálja. Valaki nyolcezerből sem. Meg kell rá érni? Az indulók mediánja 45 év körül van. Talán a mentális erő. Itt már a szív visz. Végigbőgöm a Spárta belvárosába vezet utat. Rémisztően közel kerültem magamhoz. Nekem a futás egyfajta szentség. Mi lesz a folytatással? Mit akarok innentől? 192-es pulzussal sub3h maratont futni? „Rövidtávokra” specializálódni? Vagy inkább ez a brutális amortizáció? Ne tévedjünk. Félre a pátoszt. A Spartathlon mártíromság.
A 74-es CP. Alig egy kilométer a szoborig. A hiú remények állomása. Ideküldi mindenki a befutószettjét. A szerény portugál szobatársunk az egész versenyre egyetlen csomagot adott le. Egy portugál zászlót. Látszott rajta a magabiztosság. Ide egy kék mezt küldtem. Muszáj volt elérnem. Itt lennék pontőr. Ez az öröm és a katarzis check pointja. Tapsolnak az erkélyekről. Tapsolnak az üzletekből. Elhagy Sznupi. Hát ideért a halálzónából. Már csak „becsületből” sem futok. Így döntöttem. Nem is tudnék. Teljesen bekötött a lábam. Integetek. Hát itt van Spárta. Elégtételt érzek. Büszkeséget. Ide akartam megérkezni. Amióta csak futni kezdtem. Sokan akarnak ideérni. De kurva nehéz ez az egész. Tisztelet minden próbálkozónak. Talán valóra lehet váltani az álmainkat. Vagy csak futni utánuk.
Áki bácsi beér a főutcán. Nincs kettős befutó. Megdolgozott érte. Fusson oda egyedül. Sétálok utána. Elviszik a talapzattól a teljesen kikészült argentínt. Odalépek. 35h 32m 24s. Életem egyik kivételesen boldog pillanatában egy kőszobor lábát csókolgatom. Itt mindenki győztes. Nincs megkülönböztetés. Csak a befutód sorszáma árulja el. Én a 123. győztes vagyok. Biblikus az egész. Vittem a keresztem. Koszorút kapok. Aztán fertőtlenítés. Megmossák a lábamat. És kiszívják a véres vízhólyagot injekcióstűvel. (Ínyenceknek videó róla itt). Az orvosi sátorban ránézésre kötnek rá futókat az infúzióra. Pár perc múlva elhajtanak. Kell a hely a többieknek. Taxi a szállóba. Fürdés. Evés egy tavernában. Ájult alvás. Reggel 4-kor ébredek. Sokan vagyunk így. Gondolatrohamok. A miértekről és a hogyanokról. Nem akarom túlhangsúlyozni. Nem akarom patetikusba vagy spirituálisba átcsúsztatni. Az érzéseimről beszélek. Az „elsőáldozós” tapasztalatokról. Már a verseny előtti hotelvacsorán tapintható a feszülség. Spárta sokaknak elérhetetlen vagy beteljesült álom. Traumatikus élmény túlélőnek és kiesőnek. Ezért vagy enélkül is fájdalmas teher. Központi kérdés. Minden alárendelve ennek a tényleg partikuláris dolognak. Leszarja a többség. Leszarja a sajtó. Leszarja a sportvezetés. De mégis sokaknak (mindenkinek) elementárisan fontos. Feladóknak és beérkezettenek. Valaki tucatjára jött el. Valaki zsinórban kipontozódik. De megint itt van. Néha csak sokadik próbálkozás után sikerül. Valaki kontinensnyit utazik. És Korinthosz előtt kiszáll. Ez adja a Spartathlon hiteles mítoszát. (Képzavar.)
Illúziók. Családi kassza. Idő. Elszántság. Valaki a teljes évi szabadságát kiveszi ezért. A történtek nem maradhatnak Spártában. Mindenki elhozza magával őket. Feladók és teljesítők. Döntések és újratervezések. Egy egész évre szóló újabb frusztráció. Rémálmok. Áldozatvállalások. Az egyik abbahagyja az ultrát es visszamegy tájfutónak. A másik az egész Spartathlont örök zálogba vágja. A harmadik másnap hajnalban a hotelágyon zokog vigasztalanul. Most ötödjére van itt. Miért nem sikerülhet nekik? Fantasztikusan nagyrabecsülöm őket. Őszintén gratulálok mindenkinek. Mi a titok? Miért késztet ez a verseny embereket folytonos elköteleződésre és súlyos választásokra? Végletek. Menni és megpróbálni. A soha többétől hogy jutunk el az újrázásig? A Spartathlon rabul ejt. Ez a verseny szemléletformáló. Önismeretre és önvizsgálatra késztet. Izgalmas dolgokat tapasztalsz út közben. Meglep és megajándékoz. Vissza kell jönni. Ez egy kérdés vagy kijelentés? Furcsa érzés.
Másnap délelőtt megkönnyebbült csapatreggeli. Vidám vasárnap. Összeszedjük a pontokról visszaküldött cuccokat. Precízen zacskókban minden. Robotmozgás. Régi olajfa-kertek közt sétálunk. A város hegyek ölében ül. Fényképeznénk a szobornál. Éppen összeverekszik a pózolási sorrenden egy olasz és egy francia csapat. Méltatlan. Email jön a gyerektől. „Őrulj hogy be értél. Remélem nem fáratál el az első 10 km-nél. És hova pisiltél a földre vagy a bokorba.” Jól összefoglalja a lényeget.
Hotel London Athénban. Szépbe öltözünk. Búcsúvacsora. Ceremónia. Oklevél- és medálosztás. Featuring az athéni magyar nagykövet. Lassan vége akarácsonynak.* Egy párbeszéd a záróceremónia felé tartó buszon Kulcsár Andrással: „Hogy vagy? Megvagyok. A lábad? Fájdogál, de azért oké. Akkor lassan mehetünk futni. Jaja. Hát épp ezaz…” Még napokig a versennyel álmodom. Ezek többsége parázós álom. Hol a csomagom? Kicsúszok a szintidőből? Ez a jó út vagy eltévedtem? Egyszer nem akar felkelni a nap. Futva bolyongok egy végtelenített sötétben…
Szakmai rezümé: Egy kifejezetten precíz túraórát, egy Fenixet kaptam kölcsön a Garmintól. A versenyben az órám szerint 3231 m összfelfelé van, és 3197 m összlefelé. A legmagasabb mért pont 1069 méter. Az átlaghőmérséklet 27.9 Celsius-fok volt, a legmagasabb 38 fok, a legalacsonybb 3 fok. Ezek a csuklómon mért adatok. Az 1100 m körüli Parthenio-hegy mellett vannak még emelkedők. Lásd szinttérkép. Egy alacsony pulzussal sokáig elfut az ember. Az átlagom: 148 bpm. A maximum 164 bpm. De 175 km után levettem a szívritmusmonitort. Tehát a kalóriaadatokat is csak saccolni tudom 22-24 ezerre. A végeséta kicsit lerontotta az átlagot: 8:27 p/km. Az óra túlmért picit: 250.66 kmt mutatott a célban. A Powerbar-űrkaják és GiantBarok mellett bőven fogyaszottam a büféasztalról (chips, édeskeksz, méz, kréker). Széntablettára, kalciumra nem volt szükség. Semmilyen izomgörcsöm nem volt. Lassan savasodtam. Ez az optimális só- és a magnéziumbevitelnek és az alacsony pulzusnak köszönhető. A depózással sok értékes perc megy el. Kell rá idő, de nem szabad elkényelmesedni (74 check point szorozva minimum 1-2 perc). Ebből lehet faragni bőven. 2-3 óra megy el. Mindennel, amivel menne az idő, energia és figyelem, le kell számolni. Például: telefonálás, SMS-írás, felesleges masszíroztatás, leülések. Az aszfalt HOKA jól vizsgázott. Nem kell cipőcserében gondolkodni féltávnál. Még zoknit sem kell cserélni, csak ha esne. Az első itthoni futásomon felvettem szinte új Brooks-edzőcipőm. Kőkemény volt a becsapódás. Nem tudom elképzelni az átlagos edzéseimet, futóéletem a HOKA biztonsága és puhasága nélkül. A rövidverseny cipőim továbbra is könnyű csukák lesznek. A felkészüléshez az UltraBalaton egyéni teljesítése remek gyakorlóterep a hossza és a meleg miatt. Sokkal jobb talán, mint egy 24h-s körpályaverseny. Bár a Balaton-felvidék szintjét jópárszor meg kéne futni, hogy valamennyire egálba kerüljön a két verseny. Az UB céhes vizsga, a Spartathlon a mestermunka. Az állandó le-föl menő utak megszokásához és áthidalásához mindenképpen terepversenyek végiggürizése szükséges. A sűrű és eredményes versenyévem meghozta a gyümölcsét (Piros 85, 9 Kevély-kör, Boston Marathon, Terep100, UltraBalaton, Budapest TerepKupa, pár rövidtávú triatlonverseny). Klasszikus holtpontom nem volt a Spartathlonon, csak huzamos rossz periódusok voltak, így-úgy kezelt tendenciózusan előtörő etapok. Utólag belátom, hogy nagy hiba bármilyen versenyhez kritikusan hozzállni. Nem az elemzés/értékelés a feladat, hanem megoldani, levezényelni a futást. Sajnos még mindig sok balekságokat követek el. Menet közben túl sokat foglalkozok a versennyel, a belőle természetszerűleg fakadó nehézségekkel. Ha ezt előtte-utána tenném, jóval sokkal célravezetőbb lenne. Az önhipnózisban még gyenge vagyok. Javulni kell. Kikapcsolni és a lehetőségekhez képest élvezni a versenyt. És a döntések. Télen és tavasszal gyorsulás és rövidtávok. Nyáron-ősszel ultrák. Legalábbis megpróbálom ezt a hintázást. A hitem a célbaérésre viszont kikezdhetetlen. A mostani krisztusi koromban ajándékként tekintek a teljesítésre. Kísérőszemmel Olivér írt egy korrekt eligazítást.
Köszönet: Kertész Dórának (lásd a ráemelt poharunk), akinek az odaadó non-stop supportja nélkül a magyar utóvéd óriási bajban lett volna. Lőrincz Olivérnek és Czunyi Karcsinak, akik nappal többször kezemre játszották a frissítőt, este felráztak és pont jókor beadták a hosszúujjút. Szilágyi Petinek a hátizsákért és a tanácsokért. Zelcsényi Mukinak a Powerbar-cuccokért. A Garminnak és Mihály Petrának a kölcsön Fenixért. A SUHANJ!-csapatnak a drukkolásért. AZ UB-től Nagy Petinek, aki kiadta a 200 kilis igazolást a 2012-es vergődésre. Gulyás Andriskának, mert a futásomnak értelmet ad. Gusztos Péternek a cuccokért és lelkesítésért. Gyarmati Atinak a masszázsért: egyenesbe hozta a csípőm, hogy egyáltalán nekiállhassak a távnak. Miki bának a belém vetett hitért és a last minute gyúrásért. Józsa Lacinak, aki az úton sok éve elindított (meg mert szülinapja is volt). Lőw Andrisnak, hogy mindig egy lépéssel előttem járva folyton csőbehúzott az ultrázást illetően, hogy kalauzolt, előzékenyen segített. Sidló Csabának a movingobjectért és a GPS-jeladókért: csodás hangulatba hozta vele az itthonról szurkolókat. Eszternek, mert elviselte és tán megértette, hogy mennyire fontos ez a futás. És mert borsot törhetek az orra alá az összes idióta ultraversennyel. Vencelnek, mert a kisfiam mindig pont leszarja, hogy miket futok végig, így mindig újabb táptalajt ad a “hátha most nem szarja le”-gondolatnak. Fotók: saját képek, Lőrincz Olivér, Lubics György, Palásthy Fanni, Hegedűs Kata, Spartathlon official.
*A Spartathlon olyan, mint karácsony. Ugyanúgy megvan a heteken át való készülődés; a várakozás;a vágyakozás;a találkozás;magának az ünnepnek a kötött forgatókönyve, rítusa;amit persze évről évre olyan egyedi események fűszereznek, amikre évek múlva is emlékszem;az ünnepi étkezés;az alkalom a beszélgetésre;az alkalom együtt örülni;az alkalom együtt szomorkodni és az alkalom végiggondolni, kikkel nem ünnepelhetünk már együtt.” (Lőw Andris)
*Esterházy Péter – Kis Magyar Pornográfia (részlet) „A vérbő ötvenes évek elején egyszer Mátyás úgy leszidta az imperialistákat, hogy maga is megbánta. Bánatában aztán vadászatra rándult át Munkácsra, mindazonáltal telisde-teli volt életörömmel. (Itt jegyzem meg, hogy alkalomadtán rendkívül indulatos tudott lenni. Egyszer vadászat közben azért, mert egy fának az ága a szemét érintette, erdészére emelte a puskáját. Az erdész tapasztalt, talpig férfi volt, mást ne mondjak, ismerte Kun Bélát is, csak ennyit szólt: Legyen kegyes, drága elvtárs, édes Mátyás, özvegyemről és árváimról gondoskodni. Szerencséd, oktalan állat, hogy özvegyed és árváid vannak – jegyezte meg nagylelkűen a főtitkár, és ismét vállára vette a puskáját.”
