Egy ilyen, főleg magyar prostituáltak által használt háromszobás langstrassei lakást mutat a hazautazása előtti napon Kriszti. A 22 éves cigány nő egy Miskolc melletti faluból érkezett. Nyolc általánost végzett, egy kétéves és egy három hónapos gyerek anyja. Először 17 évesen állt ki az utcára Miskolcon. Amíg ő távol van, a gyerekeire az anyja vigyáz, aki tisztában van azzal, hogy a lánya miből támogatja a családot. Ősszel lesz második éve, hogy visszajár Zürichbe. Ennek ellenére nem ismeri a várost, még a lakóhelyétől fél órára lévő tónál sem járt, csak a város méreteiről vannak elképzelései: „Zürich sokkal nagyobb, mint Miskolc, meg szebb is.”

 

Egy négyemeletes ház harmadik szintjén bérel szobát közösen egy másik magyar lánnyal. A berendezés puritán: a franciaágyon kívül egy csap, fölötte neoncső, kis asztal, a mosdón féldecis jägeres üvegek, a polcokon rengeteg – a gyerekeknek szánt – plüssállat. A fülledt meleg ellenére a paplanba félig betakarózva, dzsekiben, az ágyon heverve beszél – ezt az ágyat osztja meg magyar lakótársával, és itt intézi az üzletet is.

Hétköznapokon este héttől éjfélig-egyig dolgozik, pénteken és szombaton hajnali 4-5-ig. A vasárnap szünnap. Egy nap alatt öt-hat kuncsaftot hoz fel, az a nap már rossznak számít, ha csak kettő jön össze. „Ez a hét hál’ istennek jól pörgött, hat-hét kuncsaft volt naponta” – mondja álmosan. Bár a kerületben illegális a prostitúció, mégis sokan vállalják a kockázatot, mivel biztonságosabbnak érzik, ha a bérelt lakásukba vihetik fel a férfiakat. „Ha valaki erőszakos, szólunk a főbérlőnek, aki a házban lakik. Ha meg is üt, nem csinálom, azt szoktam kiabálni ilyenkor, hogy chef, chef! Kocsival nem merek elmenni senkivel.”

Általában a ház közelében ácsorogva szólítja le a kuncsaftjait: „Hello, kommst du Zimmer?” (Helló, jössz szoba?). „Leginkább szexet kérnek, és főleg az idősebb férfiak. Vannak néha extra kívánságaik is, de azokat nem vállalom be, nekem nem ér annyit ez a pénz. Ha undorodom tőle, fel nem hozom” – mondja. Összességében nincs baja a zürichi kuncsaftjaival, de a miskolciakat kedvesebbnek tartja.

A rendőrség pontosan tudja, mi folyik a negyedik kerületben, és ezt igyekszik is láttatni: naplemente után gyakori kép a járőrkocsi és az igazoltatás. Krisztinek nincsenek meg a szükséges papírjai, mégsem tart a lebukástól: „Ha a rendőrségtől tartani kellene, nem csinálnám.” Ebben valószínűleg téved, eddig alighanem csak szerencséje volt. A Bono-poszter előtt ácsorgó csoport egyik tagját például a találkozásunk után egy nappal 300 frankra büntették, egyrészt, mert tiltott helyen állt, másrészt, mert a papírjai is hiányoztak. Akit többször elkapnak, annak az ügye a bevándorlási hivatalnál köt ki, onnan pedig egyenes út vezet az országból való kiutasításig.

„Nem barátnősködök, mert a barátság nem visz jóra. Mert ha barátnősködök, akkor azzal vagyok elfoglalva, és nem a munkával” – fejtegeti Kriszti. Általában két hetet marad, „utána már nagyon hiányoznak a gyerekek”. Szabadidejében az állomás felé sétálgat, mert arra ismeri az utat. A lányok annyira félnek, hogy eltévednek az ismeretlen nagyvárosban, hogy inkább ki sem mozdulnak az utcájukból.

Kriszti élettársáról vagy férjéről csak homályos képet kapunk, ha minden igaz, ő is magyar, kint van Svájcban, csak beteg. Bizonygatja, hogy egyedül dolgozik, ugyanakkor egy óra leforgása alatt legalább ötször csörren meg a telefonja, és a válaszai alapján a telefonáló többször firtatja, hogy egyedül van-e. A megkeresett pénzt Kriszti naponta felrakja a bankkártyájára. És mi a célja vele? „Házat venni Miskolcon” – vágja rá. Ehhez számításai szerint már csak egy hetet kellene dolgoznia, másnap mégis hazamegy. „Még fogok jönni” – mondja fáradt tekintettel. És ha meglesz a ház? „Akkor is jövök, otthon ötvenezret kapnék havonta.” A cikk folytatása itt. origo.hu