Béla még odasúgja nekem, hogy ha tudná, hogy még mennyit fizetünk is ezért a hétvégéért ;))

Zoltán MáthéValamikor vasárnap  reggel Siófokon beszélgettünk Bécivel egy helyi biciklissel, kérdezgetett, válaszolgattunk, igen, Aligáról indultunk tegnap reggel 6-kor, igen, 212 km lesz a vége és innen ha kell már négykézláb is odaérünk, mire az öreg feltesz egy kérdést:
„És ezt magunk önként csinálják?”
Igen.
Megérkeztünk a frissítőhöz és véget ért a beszélgetés, de azért Béla még odasúgja nekem, hogy ha tudná, hogy még mennyit fizetünk is ezért a hétvégéért ;))

Az öregnek nem volt lehetősége látni Levente Koncz barátom befutóját, melyet szerintem az ott lévők többsége megkönnyezett. Sokmindent megértett volna ő is az okokról és az egész ultrafutás nagyszerűségéről.

Biztosan fogok írni részletesebben is róla, most csak ennyit:
Ultrafutó lettem. Köszönöm Nektek, a segítségetek, a szeretetetek nélkül ezt nem tudtam volna megcsinálni. Utólag elárulom, hogy ha most nem tudtam volna behúzni, akkor többször egyéniben nem próbálkoztam volna (3. volt, az elsőre nem tudtam készülni, a másodikon sajnos csonthártyagyulladással indultam).
Hogy volt-e mélypont? 150 km után többször megjártam a pokol legmélyebb bugyrait, a fájdalom, a fáradtság fogalmak átértékelődtek, sőt új értelmet nyertek. Sose gondoltam volna, hogy van az az állapot, amikor egy 11 (!) óra alatt letudandó maratoni táv (az ötödik a sorban) lehetetlenségnek, kilátástalannak tűnik, mert nem tudsz megállni a lábadon, üldögélsz egy padon és várod, hogy csoda történjen. És történik, jön egy nagyszerű ember, egy barátod és csodát tesz. És utána jön egy másik és ő is besegít. Aztán 1 óra múlva már az utat se látod magad előtt, újra egyedül vagy, megint leülsz egy kerítés alá és nagyjából minden összefolyik előtted. Aztán egyszer csak megjelenik a keresésedre indult autós kísérőd és látja, hogy itt a vége a történetnek. Ő ugyanúgy talpon van veled több mint 24 órája, kocsiból ki be ugrálva se sokkal könnyebb a történet, ő ugyanúgy dolgozik a sikeredért, ráadásul esetemben immár harmadik alkalommal. Mit lehet tenni? Most már bármit ki lehet próbálni. 25 percnyi alvás engedélyezve, hátha csodát tesz. Ébrenlét és álom között lebegsz, fejedben egymást erősítik a gondolatok, hogy le kell, le tudod győzni magad, az engedélyezett időt 2 perccel túllépve kilépsz a 25 fokos kocsiból a hideg balatoni éjszakába (téli sapkában, vastagon beöltözve is remegsz) úgy, hogy egy 80 éves tata is szebben és gyorsabban tud járni, mint te. De elindulsz, a fejed most nem engedte el a célt, a kiszúrt diónyi nagyságú vérhólyag és a sok vízhólyag miatt minden lépés egy kínszenvedés, de tudod, hogy nincs mese, futnod kell, mert különben nem tudsz beérni szintidőn belül. És lassan futómozgást imitálsz, fej lehajt, karok mozognak, lassan a tempó is gyorsul. Sírni, üvölteni lenne kedved, amit akár nyugodtan meg is tehetsz, egyik sem szégyen. Adrenalin szétárad testedben, fáj nagyon, de futsz. Felálltál a padlóról, megint legyőzted önmagad, haladsz a célod teljesítése felé. Megint tanultál, hogy ha nagyon akarod, akkor nincs lehetetlen, BÁRHONNAN fel lehet állni, csak nagyon kell akarni és néha kell egy kis segítség is.

Nem túlzás, hogy minimum 100-150 nevet le tudnék írni, hogy ki mivel járult hozzá, kezdve Nagy Peti főszervező kizárólag számomra ösztönzésként felajánlott „Finisher” pólóra (egy pamut pólóra saját kézzel írta rá ezeket a bővös betűket), folytatva mondjuk akár CK ösztönző beszólásaival, Jani-Kriszta kedves szavaival, Andi önzetlenségével, stb. stb. Tényleg ne haragudjatok meg, hogy nem említek mindenkit, de 2 órás alvás után biztosan kihagynék valakit és annyi szeretetet, törődést kaptam tőletek, hogy ezt elmondani, felsorolni nem lehet.

így most csak Márton Attilának, az edzőmnek köszönöm, hogy hitt bennem és még arra is képes volt, hogy motiválásként ellenem fogadjon. Nagyszerű edző, de még nagyszerűbb ember.
Gergyéni Gábor barátom, aki a teljes úton végigkísért. Ezt sose fogom tudni meghálálni és bocsi a hisztikért. Csak sikerült megérnünk a balatoni napfelkeltét. De nem gondoltam volna, hogy ennyit kell érte küzdenünk.
Dórim. A TÁRS. Boldog vagyok veled! És örülök, hogy tőled nem kell engedélyt kérni a szürke hétköznapokon, hogy edzeni kell menni… jössz velem 😉 És nem oly soká nagyon szép sikereknek fogunk tapsolni, egyből itt a párosotok teljesítménye. Őszinte főhajtás.
Csapattársak: UFÓK és példaképek mind egy szálig, természetesen Lindát és Nóriékat is beleértve.
Béci és Andi: Ha nem vagytok, akkor az a pad nem engedett volna el. Köszönöm.
De tényleg nagyon-nagyon hosszan sorolhatnám, hogy ki miben segített. Nem tudom, hogy viszonozni tudom-e, de igyekszem.