A korábban egy lavinabaleset következtében lábamputáción átesett, művégtaggal mászó Erőss Zsolt és társa eltűnt a Himalája egyik legmagasabb hegyén, miután megmászták annak csúcsát.
Nos. Azon kevesek közé tartozom, akit nem ráz meg ez a hír, nem szomorít el, csupán bosszant és dühít! Biztosan nem leszek népszerű a reflexből a „micsoda kitartás”, „micsoda emberfeletti teljesítmény”, „micsoda akaraterő” frázisokat puffogtatók táborában, mert úgy érzem, hogy Erőss Zsolt egy kivagyi, egészségtelenül elszánt és rossz értelemben megszállott, a családjával és kisgyerekével szemben felelőtlen és inkorrekt „sportceleb”. Erőss Zsolt, a „Hópárduc” nem állt talpra – ellentétben a róla szóló film címével – és munkássága, teljesítménye így, ebben a formában nem példaértékű! Szerintem a sors ilyen szintű kihívása egy kicsit a Gyalog galopp Fekete lovagjára emlékeztet. A természet, a természeti erők ilyen szintű leszarása, az abszurd, a lehetetlen ilyen szintű következetes és sorozatos tagadása nem vezet jóra, és szerintem nem követendő!
Ez a gondolati, logikai vonal húzódik a Pistorius ügy kapcsán bennem ébredt érzéseknek köszönhető poszt mélyén is, és most, Erőss Zsolt hibás, rosszul lezárt történetének kapcsán is, ugyanis annak ellenére, hogy saját akaraterejének, családja kitartásának, támogatásának köszönhetően komoly esélye volt arra, hogy egy gyönyörű sikertörténetbe fordítsa át tragikus balesetének köszönhető életét, nem sikertörténet az övé! Nem sikertörténet ez, hanem egy olyan elrettentő példa, méghozzá egy 21-re lapot kérő megszállott bolondé, amely egy olyan emberről szól, akinek fontosabb volt saját egóját önző módon éltető bizonyítási vágya, mint családja, édesapja, édesanyja, felesége, gyereke, orvosa, gyógytornásza, és sorolhatnám még.