Miskolc város története , hétköznapjaiegy átlagember szemén keresztül, a felszabadulástól napjainkig. (3. rész)Az 50-es évek első fele (2.)
A Népkerttel szembeni Görgey Artúr utcán lévő általános iskolában (ma óvoda áll ezen a helyen) kezdtem a tanulmányaimat az 50-es évek első éveiben, ahol csak az első 2 évet járhattuk, majd utána a mai Soltész Nagy Kálmán utcai iskolában fejeztem be a tanulmányaimat elemi szinten. Az akkori évek tanítási módszerei és a tárgyi lehetőségei sokban különböztek a mai korban megszokottaktól. Ezekben az években a pedagógusok számára Anton Makarenko (szovjet író és pedagógus) tanait propagálták,
amely a közösség szintjén megnyilvánuló magas fokú fegyelemre való nevelést és a hirtelen ráhatást, de mégsem a testi fenyítést jelenti, amelyet ő is mélyen elítélt. Sokkal inkább egy váratlan mondatot, gesztust jelent, amely hatására a diákoknál lehetetlenné teszi a meglévő viselkedési formák folytatását, vagyis átgondolja a továbbiakban az eddigi viselkedését. Híres mondása volt: „Követelek tőled, mert tisztellek”, s ez a fegyelem alapja! Véleményem szerint a jelenünkben is megfontolandó lehetne ez a nevelési forma, hisz ismerjük mindannyian a jelenlegi élethelyzetet, amely a sokkal lazább és más elveket követő nevelésnek az eredménye, úgy a családon belül, mint az oktatásban is.
Egy kicsit eltérő ugyan Makarenko (de azért kétszer ő is alkalmazott testi fenyítést) elveitől, de gondolataim szerint mégis hasznosnak mondható az én esetem. Másodikos voltam (8-ik éves) és egyszer a tanító nénitől kaptam egy un. „körmöst” (behajlított ököl körmeire vonalzóval mért ütés), mert többször rám szólt, hogy ne beszélgessek a mellettem ülő osztálytársnőmmel, figyeljek az órára, de én időnként mégis folytattam a csevegést. Majd mindezeket megelégelve kihívott a katedra elé, az egész osztály előtt megszégyenültem, nem is beszélve arról, hogy nagyon fájt is. Hasonló események más gyerekeknél is előfordultak, vagyis példát statuált, és a későbbiekre vonatkoztatva nem eredménytelenül. A mai napig emlékszem erre, soha többé nem voltam fegyelmezetlen. A csikókat be kell törni! De a későbbi években is az iskolában sokszor láttuk, hogy az óraközi szünetekben, amikor a rendetlenkedő, verekedő fiúk az épp arra járó tanártól kaptak egy jó nagy „nyaklevest”. Rend is lett azonnal. Elképzelhetetlenek voltak ezekben az években az olyan esetek, hogy a diákok a tanárt megverik, leköpik, csúnyán szájalnak velük , mint ismerjük mindezeket ma már, – sajnos! Mi akkoriban tiszteltük a tanárainkat és fel is néztünk rájuk. Nekik még volt igazi hitelük, és viszonylag szabad döntési joguk is a nevelést illetően.
De nem is volt ennyi kudarc mint a jelenben, több problémás fiatallal. Véleményem szerint, de félreértés azért ne essék!!, a szülőktől egy-egy pofon, vagy fenékre verés, – ha ez valóban szükséges és kiérdemelt, nem fog a gyerek kárára válni, ezt alátámaszthatom. Tisztességre, tiszteletre, fog nevelni. Minket még így neveltek a szüleink, s remélhetőleg rendes, tisztességes embereket neveltek belőlünk, én így gondolom. Visszaemlékszem drága anyám váratlan és gyors pofonjaira, és a kergetőzésekre az asztal körül, amikor is fakanállal üldözött, mert szemtelen voltam vele. Már 18 éves voltam az utolsó pofonadásánál, amit már akkor is tudtam, hogy tényleg megérdemeltem. Köszönettel tartozom neki mindezekért, de már csak a gondolataimban, mert 26 éves koromban örökre elveszítettem őt is.
Ami a mai korban már elképzelhetetlen, mi még tintával és abba mártogatott tollal írtunk, kezdetben igen sok tintapacát ejtve, de erre szolgált a jelenben már ismeretlen itatóspapír, amivel felszárítottuk őket. De a nyomai ott maradtak, és emiatt kezdhettük elölről új oldalon az írást, a szép és tiszta megjelenés érdekében. Ekkoriban még nem létezett a golyóstoll, ami egyébként magyar találmány. Olvasni szótagolva tanultunk, amelyen keresztül jól megtanultuk a mondatok értelmezését, majd a folyamatos olvasást is. Nem is emlékszem arra, hogy akkoriban voltak e egyáltalán diszlexiás (szövegértelmezési probléma) gyerekek? Ma viszont sajnos bőven hallunk már mindezekről. Miért?………Én tudom erre a választ.
Mindannyian kék iskolaköpenyben jártunk, lányok és fiúk is, hogy ne legyen kirívó a másik gyerek esetleges jobb ruházata. Egyformák voltunk, s ez is volt a cél.
Ezekben az években kezdték alkalmazni a tanfelügyelőket is, akik beültek egy-egy osztályba és végighallgatták az óra levezetését, majd véleményezték annak minőségét a tanár előadására és feleltetésére vonatkoztatva, és természetesen felmérték a tanulók felkészültségét is.
Az új tanév kezdetén használt tankönyveket örököltünk az előttünk végzettektől, mindezeket ingyen. Év végén leadtuk a könyveinket, majd ezek lettek szeptemberben újból szétosztva az utánunk következő évfolyamosoknak, kivéve azokat a könyveket, amelyek már tisztátalanok, vagy túlhasználtak voltak. Nem volt ekkoriban a szülőknek szinte elviselhetetlen anyagi katasztrófa a beiskolázás, nem beszélve a felelőtlen pazarlásról. Igaz, akkoriban nem változott szinte évente a tananyag sem, hogy rendszeresen új tankönyveket kelljen kiadni, ami véleményem szerint értelmetlen. Az üzleti érdek áll itt is a háttérben, mint minden másban is. Ennyit a régi oktatási politikáról. De azért mindezek elgondolkoztatóak lehetnének a mai kor számára is, egyetértenek velem?
Délben amikor véget ért a tanítás többnyire az anyám jött elém az iskolába és együtt mentünk haza. Elsősorban azért is, mert a Görgey utcában akkoriban még járt a villamos a hejőcsabai elágazásig, s itt a forgalom egy kisgyerek számára veszélyesnek volt mondható.
Másodsorban azért, mer a Népkertben fényes nappal is rendszeresen lehetett látni szatírokat, akik kicsit távolabb egy fa mögé bújva, majd előlépve a sziszegésükkel magukra vonták a női nem figyelmét. Ez főleg egy kislány számára ijesztő és megdöbbentő volt, de a felnőtt hölgyek is fel voltak háborodva mindezekért. Ilyenfajta „élményben” volt részem bőven, gyermekként. Ha valami oknál fogva az anyám nem tudott elém jönni az iskolába, félve és rohanva száguldottam végig a Népkerten egészen hazáig. Ma már csak elvétve hallunk az ilyen beteges, közszemérmet sértő férfiakról, talán azért, mert ma már igencsak „szabad a pálya”? A negyvenes évek második felében szüleim elmondása alapján, még sok esetben előfordultak esténként a vetkőztetések is, eltulajdonítva a ruhaneműket, de mindezek közvetlenül a háború utáni évek voltak, amikor még nagy volt a káosz.
A Népkert az akkori Miskolc legszebb, szórakozási, korzózási és sportolási lehetőséget adó zöld övezete volt volt. Területe jóval nagyobb volt a jelenleginél és a város tüdejének is volt nevezhető. Ma már a Miskolc Városi Szabadidőközpont és a Jégcsarnok áll a helyén. Gyermekkorra és ifjúkorra való visszaemlékezéseim alapján igazi pezsgő élet folyt itt. Elsődlegesen a Szabadtéri Mozi, ahol gyönyörű zöld környezetben és oxigéndús, illatos levegőn töltötte el a nyári estéket városunk apraja, nagyja. Mindennap más filmeket vetítettek, már délutántól hosszú sorok álltak a pénztáraknál az előzetes jegyvételre. A vetítések este, amikor már sötét volt, akkor kezdődtek. Nagy területű volt, sok százan fértünk el, ha teltház volt. Időnként színházi előadások is voltak, sőt külföldi művészek is felléptek alkalomadtán. Tavasztól őszig működött, ahogy az időjárás ezt engedélyezte. Mivel a közelben laktunk, szinte minden esténket itt töltöttük a szüleimmel, az öcsémmel, sőt az akkori Néró kutyánkkal is, aki mindég belógott velünk (természetesen ingyen) és a pad alatt a lábunknál békésen szunyókált. Ha jól emlékszem a középtávtól a jegyek ára 5- Ft volt, az első soroké pedig 2-Ft, vagyis megfizethető volt mindenki számára. Ekkoriban még nem létezett a televízió, a mozik voltak a meghatározó szórakozási lehetőségek.
Folytatása következik: Továbbiakban is az 50-es évek.
Előző fejezetek leírásai megtalálhatóak ezen újság oldalán a blognevemen.
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)