Miskolc város története , hétköznapjai, egy átlagember szemén keresztül, a felszabadulástól napjainkig. Az 50-es évek első fele. (1.)
A második világháború befejezése után, amely sok sebet ejtett úgy városunk, mint a benne élő emberekre gyakorolt hatásaiban is, 1945 tavaszán megkezdődtek a háború okozta romeltakarítások. De tették ezt az emberek megújult erővel, összefogással, bízva a jobb, szebb, békésebb és szabadabb jövőben. Miskolc az 1944-es amerikai bombázások után, amelynek elsődleges stratégiai célpontjai a Tiszai
Pályaudvar, ezen belül is a Rendező Pályaudvar, a Diósgyőri Kohászat és Gépgyár megsemmisítése ill. lebénítása volt a fő cél, nagyon sok kárt szenvedett. Sokszor elvétették a célpontokat, és szőnyegbombázás lévén ezeknek a létesítményeknek a környezetében lévő polgári lakóépületek, a Diósgyőri és az Erzsébet Kórház is találatot kapott, sok száz civil áldozattal.
Sajnálatosan a város más területei is sok helyen sérülést szenvedtek.
Én a szüleimmel és az öcsémmel a mai Budai József utcában laktunk, amely utca közvetlenül a Népkert mellett van, és légvonalban nagyon közel a Tiszai Pályaudvarhoz. A gyermek és ifjúkorra való visszaemlékezéseim alapján, még a 60-as évek elején is, több lebombázott családi ház, torzó állt ezen a környéken, amely romokon gyermekként kis barátnőmmel sokat ugra-bugráltunk igazi élvezettel, kíváncsisággal, s akkor még fel sem fogtuk ennek a rombolásnak a valódi üzenetét. Ebbe születtünk bele, s tényként fogadtuk el. Az 50-es évek elejétől tudok csak élesen visszaemlékezni, ekkor kezdődtek el az újjáépítések és a mi városunk ebben igazi elsőséget élvezett. A Rákosi Mátyás Főtitkár által irányított vezérkar egy igazi példaértékű, szocialista nagyváros kialakítását célozta meg, amely a nehézipar fellegvára lesz, az acél városáé. Beindult a nagyüzemi termelés és a nehézipar dinamikus fejlesztése, a diósgyőri kohászat és a gépgyár pedig kettévált. Elkezdődött a műszaki egyetem felépítése, amelyet Sopronból költöztettek Miskolcra, először csak a kohász és bánya fakultásokkal, majd a gépészmérnöki kart is létrehozták. Szükségesnek tartották, hogy helyben képezzenek ki felsőfokú szakképzettséggel rendelkező szakembereket. 1953-ban volt az első diplomaosztás.
Az 1949-1956 közötti időszakot ( Rákosi rezsim) a társadalmi szerkezet megváltoztatása jellemezte, amelynek meghatározó tényezői az alábbiak voltak: *”Az erősen idealisztikus kommunista ideológia és ennek gyakorlati megvalósítására törekvő, eszközökben nem válogató, rendkívül erőszakos politika. A politikai tőke szerepének aránytalan felértékelődése a társadalmi csoportok helyének átrendezésében és az egyéni pozíció kialakításában. A vagyontól való megfosztás és a jövedelemelosztás egyenlőtlenségének mérséklődése volt a cél*”.
El kell ismerni, hogy voltak ennek a politikai rendszernek emberarcú törekvései is, mint pld a jövedelemelosztás egyenlőségére való igyekezet, de ahogy az idő ezt bizonyította hosszútávon mégis kivitelezhetetlen volt, túl sok volt az áldozat és valóban idealisztikus volt. A súlyosabb jellemzői ennek az időszaknak a féktelen terror, a személyi kultusz és a megfélemlítés. Magának az egyéneknek nem volt lehetősége semmilyen jellegű önálló kezdeményezésre, gondolkodásra, vagy akár vélemény nyilvánításra sem, mert előre mindent meghatároztak és előírtak a tömegek részére. Közérthetőbben: nem volt szabadság! Akik már éltek ebben a korban nem igazán vannak jó emlékeik ezekről az évekről.
Miskolcon ezekben az években kezdett a város is növekedni, hisz már a háború után idecsatoltak több környező községet is, a nagy városiasodás céljából. 1952-ben megkezdődtek az államosítások, megszűntek a privát szférák. Majd elkezdődött a kolhozosítás is, azaz a Tsz-ek megszületése a mezőgazdaságban.
S, hogy milyen volt városunk mindennapi élete és a jellegzetességei ebben a korszakban? A nagy tömegekre értendő egyformán szerény életvitel, de megvolt a mindennapi szolid és biztos kenyerünk, a bérekhez képest megfizethetőek voltak a lakhatás költségei, megvolt az öregségi nyugdíj biztonsága és állami garanciája, az ingyenes orvosi ellátás, az ingyenes oktatás, mindenkinek volt munkája, ami viszont szigorúan kötelező is volt. De volt félelem is, hogy mit is mondhatunk, ejthetünk ki a szánkon, a rettegés az ÁVH besúgóitól, akik minden közösségben ott voltak, s nem lehetett tudni hogy kik azok, az országon belüli bezártság, a szigorú őrizet és felügyelet a vasfüggönyön innen, s az akkori rendszer kötelezően magas fokú dicsérete. Viszont volt közbiztonság, nem úgy mint sajnos már manapság. Aki köztörvényes bűnt követett el, vagy pláne politikait, az az életével fizetett sok esetben mindezekért. Példát statuáltak. Szigorú rendőrségi hatalom volt. Maga a város is tartotta még ekkoriban a múltból örökölt arculatát, ekkor még nem kezdődött meg a város nagymérvű átrendezése, minden szürke és elhanyagolt állagú volt, lerobbant és vakolathiányos épületekkel, szegényes szinte egyforma kirakatokkal, amelyek felett viszont hangulatos napellenző ponyvák védtek nyaranta a forróságtól, elavult közművek, halovány közvilágítás, büdös és rozsdabarna Szinva patak, csattogó, zörgő, nyikorgó, sárga öreg villamosok. A közlekedést irányító forgalmi lámpák sem léteztek még ekkoriban, hanem minden forgalmasabb útkereszteződésnél egy rendőr állt, aki a kezével „karmesterként” tette a dolgát. Kedves emlékeim is vannak ezekből az időkből, mert némelyikük igen szórakoztató volt, jellegzetes tánclépéseivel, balerinás karmozdulataival, vidáman látta el a feladatát. Majd ekkoriban építették meg a mai villanyrendőri csomópontnál Miskolc első és egyetlen, de kézzel irányított közlekedést szabályozó lámpáit, s ennek a vezérlőtornyát. Ez egy kimagasló, betonból készült üvegezett kis építmény volt, amelyben ült és irányította a forgalmat a benne ülő rendőr. Mind a mai napig is ennek a csomópontnak a neve Villanyrendőr, tiszteletet adva régi elődjének. Az emberek akkoriban ide beszélték meg a randevúikat, hisz a belváros szíve volt úgy, mint még manapság is.
A város centrumában és több más pontján is, a macskaköves és a sárga keramit útburkolatok voltak az akkori jellemzők, amelyek igencsak strapabíróak voltak a megterhelésekkel szemben, és az időjárás viszontagságainak is ellenálltak. Nem keletkeztek rajtuk a kátyúk sokaságai, és a nagyon bosszantó pupulykák sem. Igen nagy kár ezekért a régi útburkolatokért, ma már így gondolom. Ezeket a burkolatokat lecserélték a 70-es évek elején a belváros részleges, leginkább a közművek cseréjére jellemző felújítási munkálatai során, majd aszfalt burkolatot kaptak a közutak. Akkor nagyon örültünk az új és akkor modernnek, nagyvárosinak nevezhető aszfalt burkolásnak.
Ma már tudjuk, hogy sok probléma van vele, a nyári forróságban megpuhul, s főleg az autóbuszmegállóknál látni ennek nyomait, fel vannak gyűrődve a nagy igénybevételtől.
Németországban a mai napig is találkozhatunk sok városban, sőt országúti autó utakon is, még a 30-as évek hitleri időszakában lefektetett bazaltkockaköves, vagy andezitkő útburkolattal, amelyek még most is túlszárnyalják modern utódjaikat. Ők nem nyúltak ahhoz, ami a mai korban is még megfelelően betölti a szerepét. Az üzletek (úgy az élelmiszer, mint minden más profilú üzlet is) kínálata igen egyhangú, többnyire silány tucatáruk, nem nagy választékkal, szegényes felhozatalban. Az utca embere ekkoriban még nagyon egyszerű, szolid, szinte majdnem hasonló öltözékben járt, értem ezt arra, hogy szintén nem volt nagy választék a ruházati boltokban sem. Divatozásról akkor még csak szó sem volt. Ruha? – Ruha! A tömegközlekedés még nem igazán volt a magaslatán, ekkoriban a forgalom is még nyugodtnak, volt mondható, privát autók még alig léteztek, többnyire gyalogosan, vagy biciklin közlekedtek az emberek. A meglévő villamos és kevéske autóbusz járatok a hosszabb távolságú utazásra voltak alkalmasak. Majd a 60-as évektől kezdődően állt be a robbanás ezen a téren is. Az 50-es évek elején kezdtem iskolába járni, amikor is a kisiskolások ideológiai „agymosása” már elkezdődött, a felsőbb osztályosoknál úgyszintén, mert az elsődleges szempont az volt, hogy jó és megbízható kommunista ifjúságot neveljenek belőlünk. Az ifjúság még alakítható! – gondolatmenettel. A baj ezzel csak az volt, hogy ha hazamentünk, otthon teljesen más gondolkodást és nevelést kaptunk a szüleinktől, akik szenvedő alanyai voltak ennek a korszaknak, s mi gyermekek ezáltal teljesen össze voltunk zavarodva.
Az általános iskola alsó tagozatában „Kisdobosok – Pajtások” lettünk kék nyakkendővel, majd az ötödik osztálytól kezdődően pedig „Úttörők” vörös nyakkendővel. A mai utódja mindezeknek a Cserkészszövetség, amit 1948-as megszünéséig szintén így hívtak. Középiskolás korunktól kezdődően pedig a KISZ (Kommunista Ifjúsági Szövetség) tagság következett (az 1957-es megalakulásától kezdődően), természetesen mindezek egyértelműen, kötelező formában. A felnőtteknél, a dolgozóknál pedig a Kommunista Párt volt a meghatározó, s aki nem akart volna tagja lenni ebben a Rákosi féle időszakban, ez szinte elképzelhetetlen is volt, de meg is hurcolták keményen mindazokat a személyeket, akik ellenszegültek volna. Ez ám akkoriban nem volt kívánságműsor.
Sajtószabadság??? Hát az egyáltalán nem létezett!! Csak azt írhatták le az újságírók, írók, amit előre meghatároztak a számukra és eléjük tártak,- punk-tum. Erősen cenzúrázva volt minden, az újságok, a könyvek, a filmek, a rádióműsorok, a színházak, stb.
*Forrás: Magyar História
Folytatása következik: Az ötvenes évek első fele (2.)
ok.ildi.blog (Sugár Ildikó Judit)