Előző, garadnai kirándulásom után egy kis sétával Ómassára érkezem. Ez egy teljesen falusi jellegű település, itt a városi jellemzők legminimálisabb követelménye is hiányzik. *Kis település a Bükk hegységben, a Garadna-völgy nyugati szegletében helyezkedik el, egy télennapfénytől elzárt katlanban. Közigazgatásilag Miskolchoz tartozik. A település Fazola Henriknek és a Garadna pataknak köszönheti létrejöttét. Fazola 1771-ben, az előző évben talált vasérc feldolgozására épített itt vaskohót, ahol fel tudta használni a vízenergiát. A települést először német munkások lakták. Az olvasztó 1814-ig működött, ekkor áttelepítették Újmassára. A településre ekkor szlovák favágók és üvegfúvók költöztek. A massát lebontották. Kis kápolnája 1983-86 között épült.* A turistautak kedvelt kirándulóhelye, szép természeti környezetének köszönhetően.
Ómassától a hegyi út másik oldalán északi irányban, kanyargó utak után a Bükkszentlélek-i Turistaparkhoz látogathatunk. A Bükk hegység egyik legszebb része ezen a Kis-fennsíkon (750m) található. *Az 1990-ig katonai objektumként működő terület 2001-től elsősorban a természetbarát turistáknak nyújt szolgáltatásokat. Különböző kategóriájú szálláshelyek, kempingezési lehetőségek, játszótér, sportpálya, mászótorony, szabadtéri konyha, kulturált kocsma, és outdoor programlehetőség várja az idelátogatókat.* Felejthetetlen napokat tölthetnek itt e csodás, és békés környezetben.
Mindezeket én is alátámaszthatom, mert tavaly ősztől az idén már másodszorra, ide volt megszervezve szombati napon (egy unokatestvérem kezdeményezésére) egy nagycsaládi találkozás, ahol is kb. 40-en voltunk 3 generációból, a kapcsolódó rokonsággal együtt. Sőt 4 generációnak is mondhatom, mert már csak egy, egyedüli idős nagynénénk is részt vett ezen a találkozón. A nagycsaládunk közel 2/3-a már Budapesten él, nagyirészük már pénteken este megérkezett ide, a turistaházban szálltak meg, majd vasárnap délután indultak vissza az otthonukba. Mi a miskolciak szombat reggel mentünk ki a helyszínre, és este jöttünk haza. A szabadtéri fedett, de oldalairól nyitott, nagy alapterületű konyhában ment a gulyásfőzés (minden szükséges eszköz ehhez biztosítva volt). „U” alakú hosszú tölgyfaasztal, két oldalról körítve lócákkal, ahol is egyszerre majdnem mindannyian leülhettünk a kész ebédet elfogyasztani, kulturált körülmények között.
Mindenki hozott valamit, süteményeket, üdítőket, különböző italokat stb. Jókat beszélgettünk, nevetgéltünk, kattogtak a fényképezőgépek, dolgoztak a videók, szóval tényleg mindannyian jól éreztük magunkat, s ráadásul egy szép őszi napon. Találkoztunk itt olyan kapcsolódó rokonokkal is, akikkel még soha, és olyanokkal is, akikkel 10-20 éve nem is láttuk egymást. Majdnem olyan volt mint egy esküvői rendezvény. Amíg készült az ebéd többen elmentek kirándulni, sétálni, körbenézni a környéken. Tényleg felejthetetlen, s remélem ezek után minden évben meg fog majd ismétlődni. Véleményem szerint az egyik legszebb emberi igény a családi összetartozás, s annak ilyen formában való megszervezése és ápolása.
Itt Bükkszentléleken a Bükk rejtekében a Turista Parktól távolabb, *710- m magasságban a világtól elzárt ősvadonban épült fel a pálos szerzetesek kolostora, igazi remeték számára való helyen. Ómassáról meredek úton, az un. Szuszogó ösvényen lehet feljutni a kolostor romjaihoz. Némi ereszkedő után található források (Mária-Ámor), a Szentlélek tiszteletére elnevezett kolostor titulusáról kapta a terület a ma használatos nevét (Bükkszentlélek). A templom falai ma is magasan állnak, a kolostor falainak is jelentős maradványai vannak. A templom egyhajós, szentélye sokszögzáródású. Hossza 20,50 m, szélessége 9,50 m. 1240-ben Dédes és Tardona határjárásában már említenek ezen a környéken élő remetéket. A pálos kolostort 1313 előtt alapította az Ákos nembeli István nádor, a Szentlélek és Krisztus teste tiszteletére. A 14-15-ik században kaptak királyi adományokat a szerzetesek. János király 1530-ban még megerősített egy adománylevelet, de 1540 körül már a világiak kezére jutottak a birtokaik, s az elszegényedett kolostor elnéptelenedett. Az 1739-ben Diósgyőrbe visszatelepülő pálos szerzetesek már nem vállalkoztak a rommá vált kolostor újjáépítésére.*
Régi, középiskolás-kori emlékem is van erről a helyről. Mint ahogy még ma is, akkor is májusban az írásbelit készítő érettségizők időszakában, a többi évfolyam diákjainak többnapos kirándulást szervezett az iskola. Talán másodikos lehettem ekkor (60-as évek első fele), és egy 3 napos bükki túra 2 éjszakával lett megtervezve erre a helyszínre, amelyet turistaszállóban töltöttünk. Ez természetesen meg is valósult, de ma már ha visszagondolok erre, valóban igaz az a mondás, hogy „fiatalság bolondság”. Többek között ide is ellátogattunk a pálos kolostor romjaihoz, ahol is a kísérő tanáraink elmesélték a kolostor történetét, mi pedig némi, nagyon rövid átszellemültség után alig vártuk hogy a fiúk bekapcsolják a magnót (akkor még szalagos magnetofonok voltak, s ez akkoriban még igen nagy dolognak volt tekinthető). Erősítő is volt hozzá, (egyáltalán nem emlékszem arra, hogy hogyan oldották meg az elektromos ellátást a fiúk akkor és ott, a magnetofon működtetéséhez?, de nem hiszem, hogy elemmel működtették. Felkészültek ők akkor kiválóan erre).
Ordított a rock and roll ezen a békés tájon, mi pedig tviszteltünk, rockoztunk órákon át az akkori menő amerikai és angol zenékre. Szegény tanáraink nem is tudtak mit tenni ellene, fejcsóválva ugyan, de inkább hagytak minket, mert így legalább elég hosszú ideig a szemük előtt voltunk, nem kellett idegeskedniük miattunk, hogy esetlegesen ki hova csatangolhatott el a „nyájból”?? Majd jött egy nagy zápor, ami megszakította ezt a bulit, és mi a sáron csúszva-mászva, nagy nevetések között jutottunk le a magaslatról. S akkoriban még „No alcohol”, nélküle voltunk fergeteges vidámságban. Megadtuk akkor a „tiszteletet” ennek a szép történelmi, szent helynek. Gondolom, akkor az erdő vadjai és madarai is rettegő rémületben lehettek. Ma már visszagondolva csak mosolygom mindezeken.
B.A.Z. megye legnyugatibb végében Heves megye határán a Bükkben található Magyarország legnagyobb síterepe Bánkút (Nagyvisnyó). *Bánkút a Bükk-fennsík keleti részén fekvő síközpont, amely a hegység második legmagasabb pontja a Bálvány (956 m) alatt található, és közigazgatásilag Nagyvisnyóhoz tartozik. Nem alkot zárt települést, állandó lakosa nincs. Nevét a Bán patak forrásról kapta. Közigazgatásilag B.A.Z. és Heves megye határán fekszik, ezért elsődlegesen a bélapátfalvai és nem a miskolci kistérséghez tartozik. Közúton Miskolc-Ómassa, ill. Mályinka felől közelíthető meg. Az erdőgazdaság által használt utak engedélykötelesek. A szezonban a Miskolci Közlekedési Vállalat külön síbuszokat szokott indítani. A második világháború után megépültek a sífelvonók, megoldódott a télisport létesítmények energia és ivóvízellátása, vmint a csatornázása és szennyvíztisztítása. A 2000-es évek elejéig a terület a magyar télisport fellegvárának számított, de utána a fejlesztések elmaradása és a Nemzeti Park szigorú rendeletei miatt nem tudta tovább ezt a szerepét betölteni. A hóágyúzás hiánya, és az elmúlt évek gyenge téli szezonjai miatt a többi, jobban felszerelt magyarországi síterep elhúzott Bánkút mellett. A 2000-es évek elején a Magyar Honvédség a Felső-Borovnyák csúcs tetejére épített egy 3D NATO-lokátort.*
Az én édesapám nagyon szeretett és jól is tudott síelni, a világháború kezdetéig sokféle sportot is űzött kedvtelésből, de minket a gyerekeit már személyesen nem tudta megtanítani egyik sportra sem, mert nagyon fiatalon itt hagyott minket, meghalt. Én voltam 19 éves, amikor az akkor még csak „udvarolgató” későbbi férjem próbálkozott azzal, hogy megtanítson engem síelni, de sajnos nem sok eredménnyel. Kimentünk egy tapolcai igen lankás domboldalra (kb. 25°-os lehetett), ahol lentebb a távolban összesen csak egy, csenevész fácska állt. Én remegő térdekkel lecsusszantam (síbot nem volt) és természetesen a kicsinyke fa irányában, amellyel összecsókolóztam és nagyot is estem, a síléceim összegabalyodtak és alig tudtam felállni. Még kb. háromszor próbálkoztunk majdnem hasonló szituációkkal, és akkor azt mondtam, hogy soha többé nem veszek sítalpat a lábaimra. És ez így is lett.
Tudniillik nekem nem volt sílécem, az övén tanított engem, ezért csak a távolból kiabálva irányított, és nem lehetett ott mellettem. Pedig nagyon szép sportnak tartom, de rá kellett jönnöm, hogy ez a sport mégsem az én világom. Vagy nem volt eléggé jó a „tanárom”? Korcsolyázni a jégen viszont nagyon szerettem, iskola után minden délután a régi népkerti jégpályán róttam a köröket, és különböző figurákkal is próbálkoztam. Akkoriban még az volt a divat (vagy még most is így van?), hogy a jégpályán a fiúk kiszemelték a nekik tetsző lányokat, majd odasiklottak melléjük és felkérték őket, hogy „szabad”?, majd ezek után kézen fogva korcsolyáztunk tovább a fiúkkal. Kedves ismerkedési lehetőségek voltak ezek. Akkoriban még nem voltak ezek a mai modern korcsolyacipők, hanem a meglévő cipőinkre kis kurblival csavaroztuk fel a korcsolyát, melynek bevágódott nyomai a cipőinken mindörökre ottmaradt. Csak egy két gyerek szülei engedhették meg maguknak ezt a luxust. Ezáltal sokszor fellazulás után le is esett a korcsolya a cipőnkről, és ekkor jó nagyokat is estünk. De, mi visszacsavarozás után továbbfolytattuk a futkosást a jégen. Ugyanitt a nyári szezonban pedig teniszeztem, amelyre korábban még az édesapám íratott be, hogy tanuljam meg ezt a gyönyörű sportot. Ennyit az én sportolási emlékeimről.
Mai kirándulásomat itt most befejeztem, legközelebbi túrám Bükkszentkereszt és környéke lesz, ahol is ez a „Nosztalgikus „séta” a régi Miskolcon” sorozatom végére fogok érni. Őszintén remélem, hogy akkor is velem fognak tartani és a kísérőim lesznek. Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtalálhatják ezen újság oldalán, a blognevemen.
Figyelem. Befejezés következik.