Tóth Ferenc szerkesztő, Lovas  Lajossal és Barcsa Sándorral
a leíró szoba előtt trécselnek. Alkudoznak, ki következik.
Onódvári Miklós félig nyitott ajtó mellett a cikkeket
olvassa. Bosszús, a harmadik golyóstolla is elfolyt. Oravec
János egy gyakornokot reguláz: „Mit gondol, maga ebben
a kék köpenyben flangál – nem vasbolt ez!„ – kiabálja.
Benedek Miklós a bajuszát simítgatja, indul a szerdai
vetítésre, hegyezi a ceruzáját a féloldalas kritikára. Csorba
Barna mindenhová benyitogat – beszélgetőpartnert keres.
Rálel a mindig ráérős Csépányi Lajosra.  Gyárfás Imre rádió
igazgazó gyalog sétál, le a negyedikről hátha talál egy
gyakorlott jegyzetírót az esti adásba. Látom, az ablakból
Horváth Kálmánt, kezében a bukósisakkal Felföldi Gyurit
igazítja el az udvaron. Elosztják egymás közt az aznapi
sportot. Szegedi László és
Török Alfréd a két üzemi
lapos szerkesztő feltűnően
kerülik egymást.Még véletlenül
se mennek egyszerre a
földszinti büfébe. Berencsi
Sándor a vegyész szerkesztője
a főnökét keresi emeletről
emeletre. Ágotha Tibor és
Szathmári László nyakukban
a tükörreflxes géppel átsétálnak
a szemközti borozóba.
Radványi Éva és nővére  
Katika témát cserélgetnek.
Az olvasói levelek valóságos
kincstár egy újságírónak.
Szabados György az aznapi
viccét sütögeti el így sikerül
kicseleznie Szabán Gabikát
a foto labor előtt. Braczkó
István a mai lapon élcelődik.
Azt is észreveszi, ami fölött
az olvasószerkesztő unottan
elsiklott. Wirth Lajos, Koltai József és Szilágyi István az
első emeleti birodalmukban számolgatnak. Skiccelik a listát,
osztják a prémiumot. Még nem is döntöttek, a folyóson
már erről locsognak. Nyílik a liftajtó a harmadikon Imre
József a vállán a tíz kilós BRG-magnóval szuszogva kiszáll.
Rossz gombot nyomott meg szembetalálja magát Bohus
Jánossal, aki minden egyes kéziratot frissiben a nyomdába
szalajtat az első szembejövővel. Ez a Bajcsy Zsilinszky úti
sajtóház.
Homályosul a kép – Puskár Tibor a frissebbek közül,
Nagy István, Kecskés Sándor, Tarján István, Berecz József,
Borsodi Gyula, Holdi János, Udvardy József, T. Nagy József,
Szikra Pál, Kármán István, Csutorás Annamária, Becze Károly,
Szendrei Lőrinc, Fegyverneki Zoltán, Solymos László,
Körmöczi László, Hajdu Gábor, Tóth István, Horpácsi Sándor
és Frisovszki Tibor – mind- mind a helyi média elhunytjai
véletlenül sem időrendi sorban. A kép korántsem teljes,
még a kollektív memória is lefagyhat.
Elcsépelt igazság, az elmúlás csak akkor teljesedik be, ha
az örökre eltávozottak emlékeinkből is elszállnak. Míg halottaink
arcát, mozdulatait, hangját, szavajárását jó és rossz
szokásait magunkban őrizzük ők is velünk vannak. Velünk,
bennünk tovább élnek. S miközben a temetőket járjuk,
hogy szeretteink sírjánál mécseseket gyújtsunk, szomorúan
sommázzuk, az idő múlásával egyre több sírkertbe szólít
a lelkiismeretünk. Gépiesen kiosztjuk a koszorúkat, tűzet,
csiholunk az erősödő szélben és megvárjuk a gyertyák pislákolását.
Ezek azok a percek, amikor őszintén magunkban,
magunknak is feltesszük a kérdést – honnan hová sietünk.
Ezek azok a szellemidéző pillanatok, amikor asztaltáncoltatás
nélkül beszélünk a már csak bennünk élőkkel.
Érlelem a gondolatot, hogy egyszer fejfát állítsunk a
kollégáknak is. Azoknak, akikkel évtizedekig békés barátságban
nemegyszer oktalan haragban vagy értelmetlen
háborúságban együtt dolgoztunk. Legyen emlékük ott,
itt ahol ők otthon voltak. A médiában. Legyen emlékük a
már-már ismeretlen szerkesztőnek, rádiónak, tévésnek,
azoknak, akik az utolsó leheletükig azt tették, amit a szigorú,
a legszigorúbb szerkesztő – a hírekre az információra
szomjazó Olvasó várt tőlük.
Egy főhajtás, egy mécses és egy szál fehér rózsa, ami már
nekik jár. Többel ne zavarjuk őket – hadd fricskázzák soraimat.
Magam sem tennék mást. Mi erre születtünk…
szanto@inform.hu