Az előző 31-ik nosztalgikus „sétám ” alkalmával, nem tettem említést egy igen fontos történelmi eseményről, amely mindannyiunk (egyik) tragikus múltjához tartozik. S annak részbeni helyszínéről, a Zenepalota előtti téren lezajlott történéseiről. Ezeket az eseményeket minden magyarnak, és a városunkat érintőeket pedig minden miskolcinak ismernie kell! Ezeket most kötelességemnek érzem pótolni, és ez a helyszín az, ahol leginkább visszaemlékezhetem erre a világtörténelembe is bekerült szomorú eseményre, az 1956-os magyar forradalom bukására.
Természetesen a történelmi hűség pontos betartása végett segítséget is fogok igénybe venni, hisz vannak bőven magánemlékeim is, amik még egy gyermek emlékei, de életem utolsó percéig is élesen meg fognak maradni az emlékezetemben. Ezekre is ki fogok térni. Igaz, amikor én még iskolába jártam az előző kommunista rendszerben, teljesen torzított és hazug ideológián keresztül tanították ezt nekünk, de mi mindannyian tudtuk a valós igazságot is, hisz már benne is éltünk valamelyest, tapasztaltunk, láttunk, és a szüleink által is megismertük a színtiszta valóságot. De mindezekről nem volt szabad beszélni, mert súlyos következményekkel jártak. Ezek voltak az igen kemény Rákosi rezsimnek nevezett 50-es évek, majd utána a már egyre inkább fellazult 60-as és 80-es évek következtek.
„1956 október 25: A DIMÁVAG munkásai megelégelve a nagyhatalmi elnyomást, a szegénységet, és a sok hazugságot, sztrájkot szerveztek és leállt a gyár. Összefogva felvonulást kezdeményeztek és a menet a Győri kapun át a Tizeshonvéd utcán, a Széchenyi utcán végig, a Csabai kapu útvonalán a miskolci egyetemre vonult. Az egyetemen már összegyűlt ezrek előtt felolvasták a DIMÁVAG 21 pontos és az egyetemisták 11 pontos kiáltványát. Nagy Attila a miskolci Nemzeti Színház akkori színésze elszavalta a Nemzeti dalt. Majd a tömeg visszaindult a belvárosba és Nagy Attila a Petőfi szobornál újból elszavalta a Nemzeti dalt. 1956 után emiatt sok évet is töltött börtönben, sok más forradalmárral együtt. Ezután a tömeg békésen szétoszlott.
1956 október 26: Több fiatalt az újból felvonult tömegből letartóztattak, majd a forradalmárok követelték a fiatalok szabadon bocsátását. A Zsolcai kapunál az akkori Miskolci Rendőrkapitányság épületénél az ÁVH-sok (Állam Védelmi Hatalom) védelemre rendezkedtek be, és riasztó lövéseket adtak le a tömeg feje felé, majd géppisztolytüzet zúdítottak a fegyvertelen tömegre. Ekkor több mint 20 polgári személy vesztette az életét. A fegyverropogás megdöbbentette a várost. Lincshangulat uralkodott el a tömegen, majd gyalogosan és teherautókon zúdult a tömeg az ÁVH épülete elé. A rendőrségi épülettel szomszédos Borsod-vidéki Gépgyár (ma nyomda) egyszintes épületének a tetejére felcipeltek egy golyószórót és a rendőrségi épületre irányították. A rendőrségi sortűz a szembeni Bocskai, korábban Rudolf laktanya tetejét is érte. Ők átüzentek, hogy ha az ÁVH nem hagyja abba a tüzelést ők ágyúval fogják segíteni a népet. A feldühödött tömeg betódult az épületbe, több ávóst és rendőrt meglincseltek és a környező fákra húzták fel a tetemeiket.
Az ÁVH-sok megkezdték a menekülést. Az egyik pinceablakon civilbe öltözve Gáti Gyula alezredes lépett ki, de felismerték és el akarták fogni. Az őrség ezt észlelve ismét tüzet nyitott, majd elszabadult a pokol. Üldözőbe vették G. Gy-át és egy pincéből ahová elbújt (a mai Soltész Nagy Kálmán utcán), előrángatták és agyonverték. A testet a lábánál fogva egy teherautó után kötötték, végigvonszolták a belvároson a Zenepalotáig és ott felhúzták a szovjet emlékműre. Az Ávó elestének a hírére az ávósok és a rendőrök szétszaladtak, és Miskolc rendfenntartók nélkül maradt. A. GY. ávós tisztet a tömeg a Megyeháza nagytermének erkélyéről az utcára dobta, ott agyonverte, majd a Zenepalota előtti szovjet emlékműre felkötötte az előző napi tetemek mellé. Ezzel zárult le Miskolcon a forradalom véres szakasza. Több ilyen jellegű atrocitás nem történt.
1956 november 4: Az országot újból ellepték a szovjet alakulatok. Városunkat idegen katonák szállták meg, repülőgépek húztak alacsonyan Miskolc felett.
1956. december 10: Ekkora már általános sztrájk volt Magyarországon. Szovjet katonai erő demonstrál a városban. Minden fontosabb csomóponton és objektum előtt tank állt be, páncélozott csapatszállítók kíséretében. A Főutcán hömpölygött a tömeg és gyakran közösen elénekelték a Himnuszt, olykor megállítottak egy tankot nem engedve tovább. A felbőszült tömeg a nyomda elé ment, a követeléseiket akarták kinyomtatni, majd lövés dörrent, ennek hatására a páncélozott járművekből is lőni kezdtek. Rommá lőtték a szovjet katonák a Széchenyi utca kirakatait, homlokzatait, tetőpárkányait, sok halott és sebesült maradt ezek után. Az egyik tank lövedéke telibe találta az Avason lévő fából épült kilátótornyot, s Miskolc régi szimbólumát a foszfor porig égette. A Tizeshonvéd utcai rendőrlaktanyánál is voltak incidensek. Mindezek után a Magyar Forradalom elvérzett!!” (forrás részletek: dr. Balás István és Bán István).
Az én gyermekkori visszaemlékezéseimet már egy előző blogomban, a szovjet csapatok bevonulásáról („Rettegés, élelmiszerhiány, eltévedt golyók”) és az akkori további problémákat részben már érintettem. Valóban félelemben éltünk, mert a hatalom részéről a megtorlás megkezdődött. Bárkit ártatlanul is feljelenthettek (ha volt egy rosszakarója), mint a forradalomban résztvevőt, s ha úgy volt ha nem, azt könyörtelenül elvitték az éjszaka közepén, letartóztatták, börtönbe vetették, vagy egyszerűen kivégezték, mint Rögtönítélő Bíróság. Az én apám is gyakran kiment a belvárosba a napi eseményekről tudomást szerezni, és én mindég féltem, hogy hazajön e? nem fogják e az utcán lelőni? Mi a Népkert melletti utcában laktunk a mai Budai József utcában, és a közeli Mindszenti temető irányából is voltak lövöldözések, mivel a forradalmárok kezében is volt már ekkor fegyver.
December 10-én amikor a szovjet katonák szétlőtték az Avasi fakilátótornyot, a konyhaablakunkból (ami emeleti és nyugati tájolású volt, tehát pont odaláttunk), néztük végig e különösen szép és egyedi műemléképület végső pusztulását. Hatalmas máglyaként égett órákon át. A belvárosban és amerre csak jártak a tankok a lánctalpaikkal felszaggatták az útburkolatot, vagyis igazi háborús környezetet teremtettek. Kijárási tilalom volt este 18- vagy 20 órától?, egészen reggel 6 óráig. Ezen az időponton túl tilos volt az utcán tartózkodni, mert aki ezt megtette azt azonnal letartóztatták és lehet, hogy a családja soha többé nem látta őt viszont.
Emlékszem egy eseményre, mint miden vasárnap délután a nagy család összegyűlt az apai nagymamáméknál (a mai Avasalja utca) és onnan estefelé sietve kellett eljönnünk a szüleimmel és az akkor még pici kisöcsémmel, mert közeledett a kijárási tilalom. Vagyis már nem sok időnk volt hazaérni. Az Erzsébet térnél a Szinva parton innen az út mellett állt egy szovjet teherautó, platóján páncélsisakos katonákkal, akik keményen ránk kiabáltak oroszul, nyilván azt, hogy siessünk, mert nemsokára kezdődik a kijárási tilalom. Mi természetesen siettünk, torkunkba dobogó szívvel. Fájdalmas visszaemlékezések ezek s főleg úgy, hogy annyi emberáldozat és szép remények után a forradalom mégis elbukott. A magyarság bízott Amerika és a Nyugat segítségében, mert ez a kicsi ország elsőként szállt szembe a hatalmas Szovjetunióval, de a segítség sajnos mégsem érkezett, cserbenhagytak minket. Nem akartak beleavatkozni az eseményekbe, mert akkor őket sokkal inkább lekötötte a Szuezi válság, amely esemény akkor szintén közel állt egy világrobbanáshoz.
Következő „sétám” helyszíne az előző blogomban beígért Tizeshonvéd utca és környéke lesz. Ha kedvük lesz, tartsanak majd akkor is velem. Előző sétáim helyszíneinek leírásait megtekinthetik ezen újság oldalán a blognevemen.
Folytatása következik.
ok.ildi.blog