Együtt kezdtük velük. Milos  azon kevesek közé tartozott, aki a megannyi bizonytalanság ellenére a kezdetektől hihetetlen lelkesedéssel dolgozott, az elsők között hagyta ott a langyos OMSZ-os főállását és jött át hozzánk. Csibészes mosolya és bohémsága kemény srácot takart, aki nagyon tudott dolgozni. Motivált, terhelhető és eredményes volt. Jánost már én vettem fel. Az indulás után nyolc hónappal érkezett, új erőt és komoly szakmaiságot hozott a cégbe. Szükség is volt rá, hiszen a repülési szolgálat az első hónapokban nem hozta az általam elvárt szintet, csapongó, öncélú vezetője volt. János karakánsága, fegyelmezettsége és acélossága, ugyanakkor önkritikája és humora meghatározta a mindennapi irodai és operatív munka hangulatát és eredményességét.

Előző nap együtt repültünk Jánossal, a szolgálatot egy tömegessel fejeztük be a 4-es főúton, ahonnan egy életveszélyesen sérült kisgyereket vittünk a Heim Pálba. A Rezső téren szálltunk le. A feladat utáni debriefing során újra megfogadtuk, hogy megcsináljuk a Nagyvárad téri leszállót. János egyeztette a helyszínt, a látványtervek már készen voltak, én a szakmai érvek menti meggyőzést, a különböző érdekek közös nevezőre hozását és politikai lobbit folytattam már hónapok óta a főváros és a SOTE illetékesivel. János – hozzám hasonlóan – a feladat után különösen bosszankodott, hogy miért is nem lehet itthon gáncsoskodástól és értetlenkedéstől mentesen dolgozni…

Budaörsön Milos épp papírozott, adminisztrált. Ő volt, aki a faházunkban ugyanúgy hitt az új budaörsi bázisunkban, mint én. Annak ellenére, hogy a megvalósulás akkor még fényévnyi távolságra volt, földhivataltól közműcégekig jött-ment, rajta ne múljon már a beruházás. A leszállás után nem sokkal lelépett, mert más dolga is volt még és másnap reggel repülni készült…

Aznap meleg volt, napsütés.

Én a szokásos éttermünkben ebédeltem. Egyszer csak csörgött a telefonom. Nem vettem fel, mert gondoltam ráér az ebéd végéig. Aztán újra csörgött. Majd megszólalt a másik is. Egyszerre a kettő. Ránéztem, Eszter volt, a titkárságvezetőnk. Remegő hangon, hadarva mondta, hogy lezuhantak a Milosék…

Felugrottam, bukósisak fel, motor indít, rohanás a Markóba. 3 percen belül bent voltam a KICS-ben. Megannyi zavart tekintet, döbbenet, lebénult, tanácstalan emberek. Másodperceken belül kiderült, hogy Németh Józsinál a telefonon ott a Péter. Beszéltem vele. Hangja ma is a fülembe

 cseng. Borzasztó volt, de az emberi lelkierő legmegrázóbb példája is egyben…. Kérte a helikoptereket, hogy azok menjenek segíteni. Ne mentőautók, helikopterek!!! Kiabálva, magam is még kissé zavartan az elmúlt 5 perc sokkjától próbáltam nyugtatni és hitet adni neki. (Nem zárójelben: Németh Józsi elképesztő munkát végzett, az első helikopter megérkezéséig tartotta Péterrel a kapcsolatot, higgadt hangon, lelkileg vezetve, szóval tartva, információt szerezve tőle. Profi volt.)
Közben az épp Pesten lévő füredi gép Szirom Sanyiékkal elindult a helyszínre. Kéklámpás kocsit kértem, rohanás Budaörsre, mert a kárhelyre akartam menni. Utasítás, hogy indítsák el Pécset is. Telefon az NKH Elnökének, majd a légirendészeknek egy helikopterért. Sajnos a rendszer lomha volt, minimálisan 30 percet kértek. Budaörsön épp leszállt Rács Tomi egy MD-vel.

 

-Hallottad mi történt?
-Hallottam a rádióban! Ki van a gépen?
-Jani, Milos, Péter. Kiviszel?
-Tankolok egy kicsit és nyomás!

40 perccel a baleset után megpillantottuk a roncsot. Előttünk épp leszállásban volt Szutor Gyula a pécsi géppel. Hőnyi Petivel kicsit könnyes szemmel, de összeszorított foggal öleltük meg egymást egy röpke pillanatig…

Amit ott láttam, átéltem, egy életre elkísér. Aznap, másnap, a következő három; reménykedés János életéért, a bizonytalanság közben tartani a hitet a többiekben, akik dolgoztak tovább, majd éjjel megtudni a megváltoztathatatlant – életem legmeghatározobb időszakát jelentette. Csakúgy, mint a baleset utáni két év, a temetések, a vizsgálat, a biztosítási kárrendezés, közel száz ember lelkiállapotának, emberi érzéseinek és jellemének megismerése, a végső tanulságok levonása.

Kettejük légimentős életéről a legtöbb emlékem nekem van. Higgyék el, két igazi, elkötelezett, ízig-vérig, a szó valódi értelmében vett BAJTÁRSAT vesztettünk el, akik hittek egy értékrendben, életük, szakmai karrierjük csúcsának tekintették azt a céget, amiért az életüket adták. Sajnos nem élhettek meg újabb közös sikereket, sok közös álom beteljesülését, de biztos vagyok abban, hogy látják azt, ami most történik. Ők nem ezt szerették volna.

János, Milos! Hiányoztatok minden nap, de mégis velünk voltatok. Nevetek rajta van 2010 óta a budaörsi márványtáblán, ami a bázis megnyitójára készült. Sosem dolgozhattatok ott, de emlékeztetett minket minden nap a közös munkára, a közös célra. Ott lett volna a helyetek!

Ha már más nem, az ő emlékük legyen hát példa az utókornak. Megérdemelnék…