Alkonyattájt szálltam fel az Újvidékre menő vonatra azzal, hogy a Hernyák-házban alszom, reggel pedig nyakamba veszem a várost, és a hirdetések címlistája szerint a házasság elkezdéséhez nélkülözhetetlen albérletet keresek. Sándorfalván egy jóarcú, enyhén borszagú parasztember ült mellém, és ahogy a jóarcú és borszagú parasztemberek általában, rögtön nyitott volt az ismerkedésre, beszélni kezdett, hogy mennyire nincs ára az almának, én pedig együttérzőn sóhajtottam, aztán az ablak felé fordultam, jelezve, hogy a magam részéről ennyivel tudok hozzájárulni a szocialista terménygazdaság és almatermesztés fellendítéséhez.
Amikor a vonat keresztülrobogott a völgyön, és láttam gyerekkorom színhelyét, elszorult a szívem, és kicsit őszintébben sóhajtottam, mint az almatermesztő panaszaira. Az a patak, mely gyermekkoromban még ősnádasokkal és öreg fűzfákkal volt szegélyezve, most úgy nézett ki, mint egy szennyvízcsatorna, medre teledobálva elhasznált autógumikkal és lukas fazekakkal.
A többségében szerbek lakta kis faluban sokáig állt a vonat, egyetlen csupasz égő világított az állomáson. Néztem a forgalmistát, hóna alatt a piros táblával állt a félhomályban, aztán köhintett, és elcsoszogott a kavicson a forgalomirányító iroda felé. Láttam a sötétben veszteglő vonatokat, kivilágítatlan vaksi ablakai mögött emberek ültek a sötétben, és várták, hogy továbbutazhassanak a haláluk órája felé, ahogy mi is arra vártunk. Eszembe jutottak azok a bukovinai székelyek, akiket negyvenegyben, a magyarok bejövetelekor ebbe a faluba telepítettek, miután az ott élő szerbeket elüldözték. Aztán közeledett a háború vége, az akkori magyar kormány teljesen elfeledkezett róluk, és amikor visszatértek a szerbek, az ottfelejtett székelyeket lemészárolták, vagy elüldözték.
Meglódult a vonat, felgyorsult, teljes sebességgel vágtatott bele a csillagtalan nyári éjszakába. A kupé mennyezetén szakadozott villogással kigyúltak a fehér neonok. Elhaladtunk volt iskolám mellett, ahonnan kis híján kicsaptak egy iskolát gúnyoló írásom miatt, amit egy napilapban jelentettem meg, s a tantestület hörögve követelte a minden tanintézményből való azonnali kitiltásomat. A magyartanárom mentett meg azzal az érvelésével, hogy igaz, kicsit hóbortos és hirtelen a gyerek, de emígy tehetséges. Az arcomat a hűvös ablaküveghez tapasztva néztem a mellettem elrohanó iskolaépületet, amíg csak az út menti akácfasor el nem takarta, néztem, és arra gondoltam, hogy a magyartanárom érveinek védelmező része lapzártáig sem nyert bizonyítást…
Újvidék előtti utolsó állomáson felszállt egy család: anya, apa, utóbbi karján egy év körüli lánygyerek, kétoldalt rózsaszín masnival a hajában. Nagyhangú szuszogással ültek le a közelemben. Azt hittem, valami fáj a nőnek, aztán rájöttem, hogy csak tájszólásban szólítja a férjét: Jáááóózsi! Vedd elő a cumisüveget! Józsi sokáig kotorászott színehagyott bőrtáskájában, bizonyára a cumit kereste, aztán együgyű örömmel arcán egy tábla sportcsokoládét vett elő, és a csokival zsarolni kezdte a kislányt: Ha adsz egy puszit, kapsz csokit! Jól van, már ebben a korban prostituálják az emberpalántát! Hogy készen legyen az életre. Ha adsz, akkor kapsz. Valamit valamiért. Én neked, te nekem. Kéz kezet… És oda is tartotta zsíros, mitesszeres pofáját a gyerek szája elé, és a gyerek adott rá puszit, anélkül, hogy undor ült volna ki az arcára. Ezért cserébe kapott egy falat csokit, majd az apa elővette a cumit, és azt is a szájába tuszkolta.
Néztem a csecsemő arcát. Szép gyerek. Egyéves lehet, vagy annyi se. Tizenöt év múlva én negyvenegy leszek, ő…
Hát nem tudom. Határeset.
„Nekem nősz nagyra, szentem…”, szólt bennem a holt költő, amikor befutottunk az újvidéki pályaudvarra. Megérkeztem a városba, ahol majd új életet kezdek, ahol nem kínoznak mindenféle fölösleges szerelmek, mert nős ember leszek. Valami lezárult. A világot, ezt a kommersz színházat nem ismertem meg. De mindenképpen véget ért a saját, külön bejáratú huszadik századom.
Calvero