Irány Bánkút! Öt felnőtt, négy gyerek. A célnál kiszállsz, le- és kipakolsz. Öltözködés. Amikor végre becsatoltad a négy gyerek négy pár sícipőjét és belepréselődtél a tiédbe, már leizzadsz. Bevillan, hogy nem lett volna-e jobb tévét nézni fotelből, sörrel a kézben. Murphy-törvénye következik. Ha mindenki kész, akkor valamelyik gyereknek pisilnie kell. Ilyenkor kezdődik minden elölről, pedig még a parkolót sem hagytuk el. Most nem beszélek arról, hogy amúgy is kivagy, mert kilométereken át kacsáztál az összevissza parkoló kocsik között. Ja, és visszatoltál két árokba csúszott tükörradiálos járgányt a sózatlan útra.
De vissza gyerekekhez, mert irány a Kálmán. Mármint a Kálmán-felvonó. A gyerekek előre rohannak, az anyukák lemaradnak, az öregfiúk középen, kezükben mindenféle síléccel, bottal. Ezeket időnként elhagyjuk. Végre dombtető. A gyerekek lábán ott a léc és lezúgnak az aljba. Mi utánuk.
És most jön a nosztalgikus lényeg. Besorakozol a kampósfelvonó mellé. Előtted egy – lábaidhoz támaszkodó – gyerek. Egyik kezedben 4 síbot, a másikban a csodafegyver: a kampó. Ezt kell a mozgó sodronyba beleakasztani. Kb. tizedszerre sikerül. Beakad. Ha ügyetlen vagy, a hirtelen rántástól durr, bele hóba. A gyerek pityereg, de nem adod fel, újrakezded. Végre, megyünk felfelé. Ekkor előtted egy másik sorstárs-szülő borul be a hóba. A felvonót leállítják. Kezdődik elölről, nehezítve azzal, hogy ferde terepről, enyhén hátrafelé csúszva startolsz.
De egyszer minden domb véget ér. És te csinálod. Vagy húszszor. A gyerekek fáradhatatlanok. A kocsiban visszafelé azonnal el is alszanak. Te meg úgy döntesz, hogy legközelebb akkor jössz, amikor már nagyok lesznek.
Persze a következő héten újra itt vagytok!