Süketek pár(t)beszéde – ez a közmeghallgatás, vagy még attól is rosszabb, mert itt némák győzködik a tolókocsis vakokat. Nesze neked metakommunikációs forradalom.
Egy időben – igaz hivatalból, lapommal kötött munkaszerződésemből adódó kötelességből – gyakran jártam és szenvedtem végig a Közmeghallgatást, amit egymás között csak „közmeghalás”- ként aposztrofáltunk. Csaknem meghaltunk a röhögéstől… Már a helyszín, a Bábszínház épülete jelezte, hogy ezt azért nem kell túl komolyan venni – bábuk adták elő a semmit, és bólogató bábok adtak rá semmitmondó válaszokat. Sehol egy harcos Vitéz László, meg palacsintasütővel elagyabugyált Krampusz – csak megriadt nyuszikák, lapos díszletek, ötlettelen mesék. Legalább egy dögös, 90-60-90 -es paraméterrel megáldott Hamu Popócskát felvonultattak volna, ám helyette a maroknyi közönségnek meg kellett elégednie a városházáról éppen odarendelt markotányos és tehenészlány keverék asszonysággal. Egyébiránt, az általam meglátogatott előadások, nézők hiányában, rendre érdektelenségbe fulladtak, olyan volt, mint ha a karcos rockzenében utazó Iron Maiden együttes unplagged koncertet adott volna a lapostetvesi kultúrházban. Ez az esemény mindig a miskolci előszilveszteri mulatság kezdete, az abszurd humor és a stand up kabaré helyi reprezentánsainak bemutatkozási lehetősége volt. Akkor sem változott lényegesen a helyzet, amikor a rendezvényt beköltöztették a Petőfi utcai Konferenciaterembe. A helyszínről idősebbeknek az egykori úttörő és ifjúsági parlamentek ugrottak be, meg az iszonyatos ízű üdítők, no és persze, hogy a résztvevők ekkor tanulták meg egy életre „az ismerjük a problémát, dolgozunk rajta, és ha összefogunk, olyan erősek leszünk, mint a …” szöveget. Az egész móka kísértetiesen hasonlított a korabeli Ki-Mit-Tud elnevezésű megmérettetésre, ahol hamiskásan intonáló énekesek, levegővételi problémával küszködő vers és prózamondók, botlábú néptáncosok, és lukas markú bűvészek adták elő a kizárólag őket és családtagjaikat érdeklő produkciókat. Természetesen az egészből nem maradhatott ki a „zsűri”, a pulpituson komoly(kodó) arccal figyelő(?) „szakértők” serege, akik megpróbáltak nem elaludni, általában kevés sikerrel. Mindegy, az írásbeli válaszra volt harminc napjuk – és megint nyertek egy évet. Valakik. És most újra itt van a nagy közmeghallgatási nap, a most aztán megmondom a frankót, kiborítom a bilit ideje, ám félő, hogy ezúttal a szokottnál is laposabb lesz az előadás….