Nemrégiben egy hírportálon, másik téma kapcsán több hozzászóló, pletykák

alapján, a tények és személyek ismerete nélkül mondott véleményt az én vérmesnek tartott vérmérsékletemről. Persze csak azok tartanak vérmesnek, akik valójában nem ismernek, csak előítéletekből táplálják véleményüket. Ez szolgáltatott számomra ürügyül, hogy egy nagy szerelem emlékét idézzem fel, zaklatott ifjúságomból.

 

Néha az volt a mániám, hogy jó ember akartam lenni. Nem pózból. Meggyőződésből. De valami mindig akadályozott ebben. Pedig esténként olyan arccal simogattam Gizi arcát és haját, amilyen arcú szenteket Sixtus kápolnájában látni fülledt délutánokon, amikor bágyadt napfény hatol át az ablakok színes vitrázsán, és a fénypászmában ezüstpor lebeg. És olyan gyöngéden pusziltam jóéjszakátot az ajkára, hogy abból nem mindig lett alvás.
Aznap délután beállított hozzám Nyest nevű barátom, vadkacsavadászatra hívott, fütyörészve kezdtem készülődni, puska, hátizsák, már a csizmát húztam, mikor azt mondta Gizi, hogy ne menjek vadászni, helyette vigyem őt moziba. Engem vigyen fel a padlásra, mi…? Megálltam a készülődésben, de csak azért, mert nem értettem. Hogy ezt ő úgy gondolja, hogy beleszólhat abba, hogy én megyek-e vadászni vagy sem…? Egyszerűen nem értettem. Mondtam is neki, hogy nem értem. Erre Gizi elismételte: mozi, satöbbi. Várjál már, ezt én eddig nem szoktam meg. Hogy beleszóljanak…?! Tettem, ami jólesik, és senki ebben eddig nem akadályozott. S most itt egy nő, akibe szerelmes vagyok, és aki nőiesen kerek seggével rá akar telepedni a szabad akaratomra.
Kedvesen, puszit nyomva duzzogó ajkára a fülébe súgtam, hogy ezt nem teheti velem, hogy a barátom előtt… És a tekintélyem…? Cserbenhagyom Nyestet, ha nem megyek vele… Azonkívül még azt is számításba kell venni, milyen régen voltam már vadászni (talán utoljára a szilveszteri Vidám Est napján), és kedvem is van hozzá, úgyhogy mmmm-nooo…!
Gizi zsarolni kezdett. A legrégibb módszerrel. Évezredek óta bevált módon.
Féltékennyé akart tenni. Sikeresen.
Ő is öltözni kezdett, s mikor kérdeztem, hová készül, kis szünet után, kétértelmű mosollyal azt válaszolta, hogy a városba.
Nyeltem egyet, és néztem rá tágult szemmel, mert tudtam, hogy most dől el minden. Évekre, akár évtizedekre. Ahogy a farkashordában, amikor a nőstény szőrét felborzolva, morogva ellenszegül a domináns hímnek: ha a hím ilyenkor nem vicsorít, hanem farkát a lába közé húzva sunyít, akkor a falkában megszűnik a hatalma. Akkor hamarosan szét is tépi a horda. Ha én Nyest barátom előtt meghátrálok, akkor Nyest elmegy egyedül. És azután is mindig egyedül megy. Gizi pedig győztesen csettint majd az ujjával, hogy aha, ezután akkor megy vadászni, amikor én azt megengedem neki, és bizony ritkán fogom megengedni, inkább varrok neki egy kényelmes itthoni papucsot bársonyból.
De még mindig kerültem a konfliktust. Mondtam Gizinek, jöjjön ő is velünk, a jó levegő… Tükörképének mondtam, mögötte állva, puszit nyomva szép ívű nyakára, míg ő festette a száját, bíborvörösre festette, s amikor elkészült vele, ajkait egymásnak szorította, hogy egyenletesen elkenődjön a rúzs. Rám pillantott, darabig farkasszemet néztünk a tükörből. Majd felállt, és elment. Az ajtót a szokásosnál erélyesebben csukta be maga mögött.
Álltam, és néztem a tükröt, amelyből eltűnt Gizi, és leheletemtől elhomályosodott a kép.
Elmentem Nyesttel vadászni és vissza is jöttem. Közben a puskámat sem töltöttem meg. Nem volt kedvem. Mielőtt elköszöntem volna, kértem egy szál cigit Nyesttől. Évek óta nem dohányoztam, de most szükségem volt rá.
A lakásban sötét volt, Gizi még nem jött haza. Leültem a sötétben, csak a cigi parázslott fel néha.
Elnyomtam, a csikket cafatokra roncsoltam a hamutartóban.
Éjfél előtt léptek. Kulcscsörgés, Gizi felkapcsolta a villanyt, meglátott, motyogott valamit, talán köszönt, nála sosem lehetett tudni, köszönés-e a köszönés, majd spéttel, szimatolva: Te cigiztél…?!
Akkor felálltam, odamentem hozzá, és pofozni kezdtem. Erőmet beosztva, egyenletes ritmusban adtam a pofonokat, Gizi hosszú haja hol jobbra, hol balra lendült ki, mint a zászló, attól függően, merről kapta az épp soron következő pofont. Pofonok területén nem rendelkeztem kellő tapasztalattal, csekély szakszerűséget bizonyos amcsi filmekből szereztem, meg kamaszkori asztalitenisz-mérkőzéseimből. Egy tenyeres, egy fonák… Ja, és amikor azt a kötekedő tanárt pofoztam meg, de az olyan rég volt, hogy annak tapasztalataira nem számíthattam, és az a régi pofon nem is megfontoltan történt, csak hirtelen indulatból. Talán a negyedik vagy ötödik pofonnál jártunk, amikor Gizi halkan felsóhajtott: Calvero, ne csináld… Akkor a szimmetria és a ritmus kedvéért még két pofont kiosztottam, aztán szó nélkül, ahogy délután ő, kimentem a lakásból.
Bolyongtam a lakótelep körüli parkokban, piros padokon ültem, a harag és a szerelem fortyogott bennem, düh és szerelem: két állatiasan felfokozott érzelem. Akkor visszamentem a lakásba, lefeküdtem Gizi mellé. Egy perc múlva félénken megérintett az ujjával. Látta, hogy nem ütök – megölelt.
Azokért a percekért, félórákért érdemes élni, ami az után következett. Hogy ezért érdemes-e ütni, azt nem tudom.
Calvero