Ezt neked Néphadsereg. Mc Chip.blog

Tisztelt MN …..számú egység, kiképző csőrmesterek, „kilósok” és „ezresek”! Nem ismerjük egymást, de így negyven év után elárulhatom, annak idején úgy átvertem a katonai sorozóbizottságot, mint falusi portákon a szart. A nagy büdös túró akart angyalbőrbe bújni, jó volt nekem a farmer is.
Piálgatás közben szívesen hallgatom mások katonatörténeteit, melynek valóságtartalma a megszépítő idő, vagy a minden emberben megbúvó „anderseni mesélő lélek” okán ugyan gyakorta erősen megkérdőjelezhető, de nem is ez a lényeg, hanem a csattanót kísérő hahota. No, meg az, azt követő újabb rundó. Nos, mikor kifogyóban van a szufla, gyengülnek a sztorik, akkor jövök én, és elmondom: hogyan NEM lettem a Magyar Néphadsereg katonája.
Valamilyen oknál fogva, már gyerekkoromban sem rajongtam különösebben a katonaság (mint intézmény) iránt, s bár fakardommal, és csúzlimmal elszántan „harcoltam” a miskolci Kálvária dombon a szomszéd utcai srácokkal, már ekkor eldöntöttem, hogy soha nem bújok angyalbőrbe. Drága Anyám ezt fölöttébb nehezményezte, különös tekintettel arra, hogy nagyapám egész életében hivatásos katona volt (igaz, egy másik, kettővel korábbi érában, amire a hatvanas években nem igen volt szerencsés hivatkozni).
Az akkoriban népi demokratikusnak nevezett rendszer hadseregével alig tizennyolc évesen találkoztam először, mikor is összeírásra invitáló levelet hozott számomra a postásunk. Kapásból nem nyertem el a bizottság szimpátiáját, amikor hátközépig érő, lobogó hajammal, szememben méla közömbösséggel odacsoszogtam eléjük, hogy megcsodálják korántsem Adoniszi testem minden porcikáját…
– Fürgébben, fürgébben, nem vagyunk a flaszteron, nem a huligán haverjai között van, csattant föl a grémium vezetője, (sose felejtem el, ritka nagy, ciklámenvörös színű feje volt a manusnak). Mustrálgattak egy darabig, az orvos a fejét rázta, hiszen vasággyal együtt sem voltam több negyvenöt kilónál, ami alapján nem lehettem alkalmas katonának. Azért, nem bírták ki, hogy belém ne kössenek.
– Miért néz ki úgy maga, mint egy ősember, és miért van a személyi igazolványában rövid hajú kép, he? (Ennyi tellett a kultúrájából.) Elmagyaráztam neki(k), hogy a fotó évekkel ezelőtt készült, az emberi hajnak pedig, a körömmel és a pénisszel egyetemben megvan az a tulajdonsága, hogy ha nem vágják, (le) akkor egy darabig nő, egyébként állampolgári jogom akkorára növeszteni, amilyen nekem tetszik. Na, ez nagyon betett nekik.
– Igeeeen? Majd mi megmutatjuk magának elvtárs, ha bevonul hozzánk, hogy milyen jogai vannak! Fog még ott sírni, ahol senki sem látja. Gyógykezelésre utaljuk!
A következő két évben továbbra is vigyáztam a súlyomra, így amikor sorozásra kerültem (mit tesz Isten, ugyanaz a ciklámenfejű, mint megtudtam, őrnagyi rangú pasashoz) újra „kapufára lötték a tizenegyest”, vagyis a korábbi egészségügyi okok miatt ismét nem sikerült katonát csinálni belőlem. „Ciklámen”-t a gutaütés kerülgette, amikor kénytelen volt bepecsételnie a BHSZ (békében alkalmatlan, háborúban szakszolgálatra alkalmas) záradékot. Fogai között, alig hallhatóan sziszegte: Sok sikert a civil életben, V. elvtárs. Maradjunk az úrnál, igazítottam ki, majd hanyag léptekkel kisétáltam a helyiségből.
Telt-múlt az idő, már megfizettem a honvédelmi hozzájárulást (amit adóként éltem meg), mikor is egy napon újra levelet hozott a postás. Pótbehívásra. Nem értettem az egészet, vajon miért olyan fontos az én személyem, hogy ilyen öregen (huszonnégy éves voltam) sem mond le rólam a „sereg”. Ennek a fele sem tréfa, gondoltam, itt a súly már kevés lesz, nosza, gyorsan kaptam magam, és meg sem álltam az ideggyógyászati rendelőig. Szerencsémre egy roppant segítőkész, megértő, lengyel származású doktornőhöz kerültem akinek kerek-perec megmondtam: utálom a rendszert, az egyenruhát, viszont szeretek szabadon élni, zenélni, imádom a loboncomat, szóval nem akarok katona lenni! Ő mosolygott, aztán elkezdett írni, hosszan, tele általam megfejthetetlen latin szavakkal, majd rámkcsintott, és utamra engedett A sportcsarnokban csak úgy hemzsegtek a hozzám hasonló korú, főleg értelmiségi külsejű, szakállas, hosszú hajú fazonok. Tehát, valószínűleg különlegesen érdekeltük az elvtársakat. Végül is feleslegesen majréztam, mert amikor átadtam a doktornő által írott papírt, az orvos legyintett, még az alsónacimat sem kellett levennem.
– Maga egy diszharmonikus személyiség, idegroncs, megbízhatatlan, öntörvényű, öngyilkosságra való hajlamú ember, akire nincs szüksége a hadseregnek. És még maga akar katona lenni?
– Soha nem ragaszkodtam hozzá, válaszoltam, és immár véglegesen civillé nyilvánítva, (katonakönyvembe az „E” minősítés került) „Mély tiszteletem, uraim” mondattal kisétáltam a teremből. Nem szórtam el két évet az életemből hiábavaló dolgokra, nem hagytam átmosni az agyamat ideológiai ostobaságokkal, nem voltam rákényszerülve olyan illetők utasításait végrehajtani, akik IQ-juk alapján a civil életben utcaseprésre sem lettek volna alkalmasak. A megalázó, értelmetlen stációk helyett, inkább stoppal bejártam az országot, Közép-európát, megismerkedtem egy rakás emberrel, zenéltem, csajoztam. Éltem a világom. Jelentem: ma is kitűnő egészségi állapotnak örvendek, pedig már 57 éves vagyok, többszörös nagyapa, az obsitomat is megkaptam a hadkiegtől, (ezen is jót nevettem) szóval minden rendben van körülöttem. Köszönöm neked, néhai Magyar Néphadsereg ezt a csodálatos két évet, ami nélkül szürkébb lenne az általam megismert világ. Ja, és el ne felejtsem: ezúton is üdvözlöm Ciklámen őrnagy urat!