– Jó napot kívánok, nem tudom, jó helyen járok-e…

– Attól függ uram, milyen

ügyben.

– A magán-nyugdíjpénztár miatt jöttem. Maradni szere…

– Foglaljon helyet, helyezze magát kényelembe…

– Tudja…

– Tudom. Sőt: tudjuk. Kávét?

– Tessék?

– Megkínálhatjuk a tisztelt magán-nyugdíjpénztári tag urat egy kávéval? Sajnos momentán csak hatféle kávéval tudunk szolgálni, de munkatársaink már elindultak a boltokba, hogy néhány egzotikus kávékülönlegességet is beszerezzenek.

– Nem értem.

– Őszintén szólva, mi sem értjük. Hogyan is nem vettük észre, hogy néhány kávéfajtából fogyóban a készletünk. Vagy inkább valami üdítőt? Kis konyakot? Netán egy szivart?

– Elmondanám, mi járatban vagyok. Tudja, magán-nyugdíjpénztári tag vagyok és szeretnék…

– Tudjuk, kedves uram. Ön szeretne továbbra is magán-nyugdíjpénztári tag maradni. Tökéletesen egyetértünk az Ön szabad elhatározásból meghozott döntésével. Ön egy szabad ország szabad polgára, ebből kifolyólag szabadon dönthet a tulajdona felől. Ásványvíz?

– Tessék?

– Megkínálhatom egy ásványvízzel? Bubisat, vagy menteset méltóztatik?

– Zavarba hoznak, kérem. Ridegebb fogadtatásra számítottam. Hogy majd várakozni kell, megvető tekintetek kereszttüzében. Ehelyett Ön itt kávéval, konyakkal, szivarral kínál…

– Mégis, mit tetszett gondolni rólunk?

– Semmi rosszat, kérem. Csak azt hittem, hogy Önök majd minden eszközzel megnehezítik, hogy a magán-nyugdíjpénztárban maradhassak.

– Sokan gondolják ezt. Nézzen rám, hát úgy nézek én ki, mint aki megnehezítené, hogy ön a magán-nyugdíjpénztár tagja maradhasson?

– Nem is tudom…

– Lát rajtam valamit, ami arra utalna, hogy szerintem a magán-nyugdíjpénztárak felelőtlenül bánnak az ügyfelek vagyonával? Kinézné belőlem, hogy azt gondolom: a magán-nyugdíjpénztárak eltőzsdézik a rájuk bízott pénzt?

– Én kérem…

– Na ugye. A sajtó ír ilyeneket, és persze a média is hibás. Meg az újságok, amiért összevissza írnak mindent.

– Tehát Önöknek nincs kifogásuk az ellen, hogy én továbbra is magán-nyugdíjpénztári tag maradjak?

– Nekünk? Kifogásunk?…Bocs, megjött a kávé. Kis tejszínhab?

– Tehát…

– Lehalkítsam a zenét? Mielőtt ide tetszett fáradni, megtudakoltuk, hogy Önnek a Beatles a kedvence. Persze, készültünk más zenékkel is, ha ez egy kicsit hangos lenne…

– Honnan tudták…

– Hogy Ön a Beatlest szereti?

– Hogy egyáltalán idejövök.

– Mi, kedves uram, mindent tudunk. De ez maradjon a mi édes titkunk. Cukrot?

– Tessék?

– A kávéjába. Kér bele cukrot?

– Nézze, nem akarnám rabolni az Önök drága idejét. Szeretnék nyilatkozni arról, hogy magán-nyugdíjpénztári tag maradok, aztán már itt sem vagyok. Nyilván sok dolguk van, és az igazat megvallva, miután csak munkaidőben lehet nyilatkozni, én is munkából jöttem el…

– Majd adunk Önnek egy igazolást…

– A főnökeim nem biztos, hogy örülnek…

– A mi igazolásainknak mindenki örülni szokott. Nekünk vannak a legjobb igazolásaink. Megkerülhetetlenek. Nem lehet nekik nem örülni.

– Akkor talán, ha lenne rá mód, aláírnám.

– Tessék parancsolni, itt van a nyilatkozat. Ide tessék, a tetejére.

– A tetejére?

– Igen, a többit majd mi kitöltjük, nem szeretnénk, ha Ön fölöslegesen fáradna.

– Mi ez az apróbetűs rész a lap legalján?

– Az? Csak néhány formaság, apró kiegészítés. Nem kell komolyan venni.

– Elolvashatom?

– Próbálja meg! Nagyon apró betűkkel szedték, nem is tudom, hogy miért.

– Azt látom. Illetve, nem látom. De véletlenül van nálam egy nagyító.

– Hát, akkor, csak tessék. Négy másodperce van rá, odakint még sok ügyfél várakozik.

– Köszönöm. Na, ez érdekes: „Alulírott, a haza ellensége, a magyarság szégyene, a nemzetére rárontó kriptokommunista csökevény, a nemzetközi karvalytőke judeobolsevik ügynöke, a fülkeforradalom mindenre elszánt akadályozója, ezennel minden magyarországi javamról, valamint valamennyi juttatásomról lemondok. A jövőben megbélyegzett, másodosztályú állampolgárként élek ebben az országban, honfitársaim jogos megvetésétől kísérve.”

– Aláírja?

– Ezt? Nem.

– Sajnálom. Látja, ilyenek maguk, kötözködő kekecek, akik minden kákán csomót keresnek. Kérem a következőt!