A minap akadtam a címbeli szóra, egy 18. századi tudós levelében olvastam. Korábban még nem láttam, de rögtön tudtam, hogy miről van szó. A „depontanus”-ban ugyanis a „de ponte” vagyis „a hídról” (le) szókapcsolat bújik meg, valamint az ebből képzett ige, a deponto („a hídról lelök”). Tehát a melléknév azt jelenti, hogy „akit a hídról (ledobnak)”. Fanatikus olvasóim (már ha vannak ilyenek) pedig ezen a ponton visszaemlékezhetnek egy korábbi bejegyzésemre, amelyben Ritoók tanár úrról írtam, s amelyben szó volt a rómiaiak régi barbár szokásáról, miszerint a pons subliciusról, azaz a cölöphídról a Tiberisbe dobálták a 60 évet betöltött öregjeiket. Később ez a barbár szokás – amint az lenni szokott – szimbolikussá szelídült, s csupán szalmabábokat hajítottak a vízbe.
Aztán a minap olvastam, hogy a szárdok (Szardínia lakói) hasonló módon intézték el a kenyérpusztító vénembereket: megásták a sírjukat, valami mérget itattak velük (ami ellazította izmaikat), majd bottal agyonütötték őket. Az öregek közben tréfálkoztak, nevetgéltek (más elmélet szerint a szer okozta a vigyort az arcukon); innen eredne a „szardonikus mosoly” kifejezés. S lehetne még folytatni, többek között a Ritoók-bejegyzésben is említett erdélyi szokással.
Két dolog jutott eszembe az eset kapcsán. Egyrészt: ne legyünk szemforgatók, ne ítéljük el a természeti népek kegyetlenségét. Hiszen az öregotthon ugyanez a kategória, eltakarítjuk oda öregjeinket, hogy ne legyenek útban. Persze most már nem kenyérkérdésről, csak kényelmi, technikai kérdésről van szó. Egy öreget ellátni, gondoskodni róla fáradságos dolog, s nem is oly’ szívderítő, mint egy gyermeket nevelni.
Másrészt, mint mindig, most is lenyűgöz a szavak „ósága”, a bennük rejlő történelem. Amikor a mondott tudósom leírta, hogy „iam depontanus sum”, vagyis „már elmúltam hatvanéves (azaz elég öreg vagyok ahhoz, hogy a hídról lelökjenek)”, egy legalább kétezer-ötszáz éves ősi rituálét idézett fel, egyetlen szóval. Ez a rituálé ősibb, mint a teljes aranykori klasszikus auktor-anyag, régebbi Cicerónál, Vergiliusnál. Ezt bizonyosan a tudós is jól látta, hiszen ismerte a szokásról hosszan író Ovidiust. És miért vette elő ezt a szót? A „depontanus” archaikus (s persze kissé tudóskodó) zöngéje mellett nyilván az irónia szándéka is szerepet játszott ebben, ahogy Ritoók is humorizált saját korával (lásd bejegyzés). Ha okosan öregszünk meg, ez az egészséges irónia és megértés nekünk is megadatik.