Orbán Viktor mellett ott vannak a többi (sic.) afrikai ország vezetői is a díszpáholyokban – mondta a királyi tévé ideiglenesen a fekete kontinensre kiküldött munkatársa a foci vébé döntőjének felvezetőjében. Ennek agyára ment a hőség, gondoltam, de aztán eszembe jutott, hogy arrafelé éppen tél van, ezért azonnal váltottam. Valószínűleg, mindennek ez az átkozott vuvuzela az oka. Hogy mi a vuvuzela? Istencsapás. Vagy, még annál is rosszabb.
Tudják – vagy nem -, ez a NASA által is bevizsgált, hangszernek aligha nevezhető ősi afrikai ketyere folyamatos fújkálása miatt voltunk szem, de inkább fültanúi (és elszenvedői) minden idők leghangulattalanabb labdarúgó világbajnokságának. A témát nem ismerők számára: olyan érzése van az embernek, mint ha egy legalább százezer főt számláló darázs hadtest költözne be a hálószobánkba, és préselné agyunkba, hogy hűűűűűmmmmhűűűűmmmm. Két órán keresztül, megszakítás nélkül, ami (hálószoba viszonylatban, konkrétabban, nemi élet esetében) nem is olyan lebecsülendő teljesítmény, de focimeccs alatt, helyett? Olyan hatékony és élvezetes, mint amikor – hogy ne rugaszkodjunk el nagyon – a formán kívül nekiveselkedő férfinak sokadszorra sem sikerül a – focinál maradva- lukra futtatás.
A vuvuzela, Európai focirajongó számára, egy átok. Csak fújják, fújják, elnyomva vele a szurkolók éneklő kórusát, a ritmikusan skandált rigmusokat, megbecstelenítve ezzel az igazi foci atmoszférát. A vébé elején még a stadionokból történő kitiltásuk is szóba került, de aztán olyan gyorsan lekerült a napirendről, mint a Fidesz, tavaszi, nagy változásokat ígérő választási ígéreteinek jelentős része, élén a Pintér belügyér nevével fémjelzett, tíz napon belüli közbiztonsági csomaggal. A VB szervező bizottság látnivalóan nem viking felmenőkkel rendelkező elnöke büszkén közölte a világgal: ők már csak ilyenek, ez az ősi kultúrájuk része (már mint a vuvuzela), tetszik vagy sem, ők továbbra is fújni fogják. Akinek meg nem tetszik, az is fújhatja. A sajátját. Ekkor ugrott be nekem, mint ha ezt már hallottam volna valamikor, nem is egyszer. Igen, megvan. Nálunk, Magyarországon. Utcán, tömegközlekedési járműveken, közhivatalokban, óvodákban, iskolákban, kórházakban, szórakozóhelyeken, tömegrendezvényeken, még a temetőkben is, tehát úgyszólván mindenhol. Az utóbi időkben mind erőteljesebbé váltak azok a hangok, akik szerint a többségi társadalom KÖTELESSÉGE tolerálni őket, szokásaikat, életvitelüket, habitusukat, mert nekik ehhez (is) JOGUK van.
Csak egyet felejtenek el sokan: Magyarország (egyelőre, még) Európa. Nem Afrika, nem Ázsia, és ugyan ügyes kereskedők jóvoltából, műanyag kiszerelésben már itthon is kapható ez a borzalmas hangú förmedvény, a vuvuzela és a hozzá kapcsolódó viselkedés-kultúra NEM volt, és sohasem lesz része hagyományainknak. Akkor sem, ha azt piros-fehér-zöld színűre festik.