Tolvaj, csaló, sikkasztó? – Egyetlen mondatnak milliós kártérítés lehet a következménye

A válságkommunikáció költségeinek fedezésében is segítséget nyújthatnak.

Biztosítás, már kártérítésre is

Egy félrement Facebook-komment, egy munkahelyi pletyka vagy egy nyilvánosan elhangzó megalapozatlan vád is súlyos károkat okozhat valakinek a szakmai és személyes megítélésében. A következmények nem állnak meg a jó hírnév rombolásánál: akár büntetőeljárás, sérelemdíj vagy jelentős összegű kártérítés is lehet a vége. Kevesen tudják, de már olyan speciális biztosítási konstrukciók is léteznek, amelyek meghatározott feltételekkel a jogi védekezés, illetve a reputáció helyreállításának költségeihez is hozzájárulhatnak. A CLB különösen a kommunikációs és PR-cégek figyelmét hívja fel erre a lehetőségre, de a közösségi médiában másokat lejárató kommentelőknek sem árt tisztában lenniük a következményekkel.

Egy Facebook-poszt, egy munkahelyi pletyka vagy egy nagyobb üzleti fórumon nyilvánosan elhangzó mondat is elég lehet ahhoz, hogy egy vállalkozás, de akár egy magánszemély több évtized alatt felépített szakmai hitelessége és jó híre megkérdőjeleződjön. Ennek pedig a további működésre, az üzleti kapcsolatokra és a megélhetésre is komoly erkölcsi és anyagi következményei lehetnek. A kommunikáció megváltozott világához a biztosítási piac is igyekszik alkalmazkodni: bizonyos speciális szerződések a közvetlen anyagi károk és a jogi védekezés költségein túl a megrongálódott hírnév helyreállításának kiadásaira is fedezetet nyújthatnak – hívja fel a figyelmet Németh Péter, a CLB biztosítási szakértője, a Kockázatos podcast házigazdája.

Természetesen ez nem jelenti azt, hogy a biztosító bármely lejárató Facebook-poszt után automatikusan kifizet egy sokmilliós helyreállító reklámkampányt. A lehetőségről azonban jó, ha tudnak például a kommunikációs és PR-cégek. Ezek a szerződések ugyanis speciális, pontosan körülhatárolt kockázatokra szólnak, amelyeket előzetesen megfelelően ki kell alakítani, és a biztosítón belül is külön engedélyeztetni kell – magyarázza a CLB biztosítási alkusz szakértője. Németh Péter arra is figyelmeztet, hogy egy átlagos felelősségbiztosítás önmagában nem jelent automatikus reputációs védelmet. A szakértő szerint a közösségi médiában és a nyilvános megszólalásokban egyre gyakrabban találkozni olyan súlyos kijelentésekkel, amelyek alkalmasak lehetnek a becsület vagy a jó hírnév megsértésére. A nyilatkozók sokszor bele sem gondolnak abba, milyen jogi, akár büntetőjogi következményei lehetnek egy-egy megalapozatlan állításnak.

A kabátlopás esete: amikor már az is elég, hogy valakinek szóba kerül a neve

Régóta ismert a „kabátlopás” története, amelyben valakiről idővel már csak annyi marad meg az emberek emlékezetében, hogy köze volt egy lopáshoz. Hogy végül ő lopott, vagy éppen tőle loptak, arra már kevesen emlékeznek. A közösségi médiában már az ilyen, bizonytalan alapokon nyugvó találgatás is veszélyes lehet. Egy ellenőrizetlen állítás valakiről percek alatt több ezer emberhez juthat el, de ugyanilyen romboló hatású lehet egy vállalati értekezleten, üzleti konferencián, szakmai fórumon vagy akár egy kisebb munkatársi közösségben elhangzó vád is. Különösen akkor, ha valakiről azt állítják, hogy lopott, sikkasztott, csalt, vagy szándékosan megkárosította a munkaadóját.

– Hajlamosak vagyunk azt gondolni, hogy ami egy Facebook-bejegyzésben vagy egy társaságban hangzik el, az legfeljebb kellemetlen pletyka. Pedig egy megalapozatlan, becsületcsorbító állítás mögött akár komoly jogi és pénzügyi felelősség is állhat. A legnagyobb veszteség pedig sokszor nem is azonnal jelentkezik, hanem az elveszített bizalomban, munkalehetőségekben és üzleti kapcsolatokban – fogalmaz Németh Péter. A rágalmazásnak, a becsületsértésnek és a jó hírnév megsértésének súlyos következményei lehetnek. Ezek nem feltétlenül érnek véget egy esetleges büntetőeljárással. Ha ugyanis az elszenvedett vagyoni kár és annak a jogsértéssel való összefüggése bizonyítható, az jelentős összegű kártérítési igényt is megalapozhat. A személyiségi jog megsértése esetén pedig sérelemdíj is követelhető, amelynek megítéléséhez nem szükséges külön vagyoni kárt bizonyítani.

Belép a biztosító

És itt léphet be a biztosítás, amely magánszemélyek számára elsősorban a jogvédelmi biztosítás révén jelenthet segítséget. Megfelelő fedezet esetén hozzájárulhat az ügyvédi képviselet, a jogi eljárás és az igényérvényesítés költségeihez. Bizonyos konstrukciók a munkajogi vagy személyiségi jogi vitákban is segítséget nyújthatnak. Ez különösen értékes lehet annak, akinek egy elhúzódó jogi eljárás költségeit egyébként saját forrásból kellene finanszíroznia. A fedezetek azonban biztosítónként és szerződésenként eltérnek, különösen a foglalkozással összefüggő ügyekben.

A vállalkozások számára ennél összetettebb biztosítási védelem is kialakítható. A vállalati jogvédelmi biztosítás a meghatározott jogviták kezelésében, a szakmai felelősségbiztosítás pedig a vállalkozás tevékenységével másoknak okozott károk megtérítésében segíthet. Utóbbi különösen érdekes lehet a PR-, marketing- és kommunikációs vállalkozások számára – jegyzi meg a szakértő. Például, ha egy kommunikációs ügynökség munkatársa egy gondatlanul megfogalmazott kampánnyal valótlan állításokat terjeszt egy másik vállalkozásról, és ezzel bizonyítható anyagi kárt okoz, megfelelő szakmai felelősségbiztosítás esetén a biztosító részt vállalhat a kártérítésből és a védekezés költségeiből. Ehhez azonban olyan szerződés szükséges, amely valóban fedezi az adott tevékenységből eredő, akár tisztán vagyoni károkat, valamint a vonatkozó személyiségi jogi igényeket is. Szándékos károkozás esetén pedig a biztosító mentesülésével vagy a kifizetett összeg visszakövetelésével is számolni kell – összegzi a CLB szakértője.

Németh Péter a kiberbiztosításokra is felhívja a figyelmet. Ezek ugyanis egy adatvédelmi vagy informatikai incidens után a válságkommunikáció költségeinek fedezésében is segítséget nyújthatnak.

Egy válasz

  1. 62 éves vagyok, és még mindig hostelekben alszom. Múlt hónapban egy szobányi húszéves azt hitte, eltévedtem. Eddig 47 országban jártam. Egy lány, akinek a hátizsákján 11 zászló lógott, elárulta, miért nem tudta ezt senki.
    Egy kedd este történt, egy csiangmaji (Thaiföld legészakibb pontja) hostelben. Épp egy kilencórás buszút után érkeztem. A hátizsákom idősebb, mint a legtöbb ott megszálló vendég. Egy nyolcfős szobában foglaltam el az alsó ágyat. Aztán felmentem a tetőteraszra, ahol esténként mindenki összegyűlik.
    Körülbelül tízen ültek egy hosszú asztal körül. Mindannyian fiatalok voltak. Napbarnítottak. És egyszerre beszéltek.
    Az egyik fiú megmászott egy vulkánt Indonéziában.
    Egy sydney-i lány megtalálta „az egész ország legjobb strandját”.
    Egy másik srác karjait még mindig dzsungelbéli rovarcsípések borították – meg is mutatta mindenkinek.
    Leültem az asztal végére a teámmal, és hallgattam őket. Egy magas, holland akcentussal beszélő fiú rám nézett. Nagyon kedvesen elmosolyodott.
    – Eltévedtél? – kérdezte. – A szállodák lejjebb vannak az úton. Mindenki nevetni kezdett. Én is nevettem. Mondtam neki, hogy nem, én itt szálltam meg.
    – Ó, tök jó! – felelte, majd visszafordult a vulkánjáró fiúhoz.
    Már hozzászoktam ehhez. Amikor belépek egy hostelbe, látom rajtuk, mire gondolnak. Mit keres itt ez az idős hölgy. Ekkor egy lány ült le velem szemben, és a padra ejtette a hátizsákját. Lehetett vagy huszonnégy éves. Rövid hajú, napégette orrú lány. Valami megcsörrent a hátizsák pántján. Egy kulcstartó volt, tele apró, fémből készült zászlókkal. A holland fiú vette észre először.
    – Várj csak! Ezek mind olyan helyek, ahol már jártál?
    „Eddig tizenegy” – mondta.
    Ennyi elég is volt. Az egész asztaltársaság feléje fordult.
    Melyik volt a legjobb? Honnan van a piros-kék? Laoszban jártál már?
    Egyenként felemelte a zászlókat, és mindegyikhez fűzött egy rövid történetet.
    Vietnám. „Két hétig motoroztam, egyszer pedig leestem róla.”
    Peru. „Machu Picchunál sírtam. Úgy igazán, rendesen sírtam.”
    Ott ültem a teámat szorongatva. Én is jártam Machu Picchunál. 1991-ben gyalog jutottam el oda, az Andok hegyein keresztül. Lea volt a neve, Németországból jött. Amikor végzett, végignézett az asztalon, és rám szegezte a tekintetét.
    „És te? Te merre jártál?”
    „Ó, erre-arra” – feleltem.
    Várt. „Erre-arra… pontosabban merre?”
    Hát elmeséltem neki.
    A nyolcvanas években végigtekertem Afrikán – félig legalábbis.
    Dániából Marokkóba stoppoltam.
    Stoppal szeltem át az ausztrál sivatagot, északról dél felé.
    Egy hónapot töltöttem az Amazonas-medencében. A kilencedik napon a vezetőnk besétált a fák közé, és soha többé nem tért vissza.
    Az asztalnál hirtelen csend támadt. A „vulkános” srác letette a telefonját.
    Ekkor elhallgattam. Éreztem, hogy kigyullad az arcom. Hallottam a saját hangomat, és úgy tűnt, mintha csak felvágnék.
    – Szóval… – mondtam. – Ez már nagyon régen volt.
    A többiek visszatértek a tengerpartra. Nem sokkal később többségük nyugovóra is tért. Lea ott maradt.
    – Miért hagytad abba? – kérdezte.
    – Nem szeretek dicsekedni – feleltem. – Senki sem kíváncsi egy idős nőre, aki a nyolcvanas évekről áradozik.
    Nevetett egyet. – Ők egész este dicsekedtek. Te csak hallgattad őket.
    Aztán felkapta a hátizsákját, amitől a rajta lévő zászlók meglendültek.
    – Én sosem hozom szóba – mondta. – Nem is kell. Az emberek meglátják ezeket, és maguktól kérdeznek.
    Aztán kimondta azt, amin folyton jár az eszem.
    „Nem dicsekvés, ha kérdezik.”
    Nevettem egyet. Aztán elhallgattam. Negyven éven át sosem meséltem idegeneknek a történeteimet, hacsak nem kérdeztek rá. És soha senki nem kérdezte. Miért is tették volna? Csak ősz hajat és egy kopott hátizsákot láttak. Csak a borítót látták. Senki sem nyitotta ki a könyvet.
    Aztán Lea a kis medálokról kezdett beszélni: “minden egyes országhoz tartozik egy kis medál. Fel lehet őket csatolni a táskán lévő kulcstartóra. Azokkal kezded, ahol már jártál” – mondta. – „Aztán minden újabb útnál hozzáadsz egyet.”
    Ránézett a hátizsákomra, és elvigyorodott.
    „A kulcstartódon akár száz is elfér. Lehet, hogy szükséged lesz rá.”
    Másnap reggel korán elindult Laoszba. Indulás előtt bekopogott az ágyamhoz.
    „Érd el, hogy kérdezzenek!” – súgta.
    Tíz nappal később hazarepültem az oregoni Portlandbe. Az első este a konyhaasztalnál ültem, egy régi térképpel és egy csésze kávéval. És számolni kezdtem.
    Kanada. Marokkó. Kenya. Ausztrália. Nepál. Peru.
    És így tovább, sorban. Negyvenhét. Sokáig ültem ott. Korábban sosem számoltam össze őket. Aztán rákerestem a neten a medálokra és megrendeltem mind a negyvenhetet. A csomag körülbelül két hét múlva érkezett meg. A konyhaasztalnál csatoltam fel őket, abban a sorrendben, ahogy az utazásaim történtek.
    Először Kanada. Aztán Dánia. Aztán sorban a többi, egészen Marokkóig. Az egész estém ráment. Amikor Magyarországhoz értem, eszembe jutott az a két év, amit egy saját készítésű lakókocsiban – egy lóvontatta kocsiban – töltöttem.
    Rosa volt a neve. A lónak, nem a kocsinak. Amikor végeztem, a hátizsákomra akasztottam a kulcstartót, és az ajtó mellé tettem.
    Negyvenhét kis zászló. Negyven év, egyetlen helyen. Kicsit könnybe lábadt a szemem. Az első, aki rákérdezett, a pékségben dolgozó lány volt – talán négy nappal később.
    – Na és, mik ezek a kis zászlók?
    – Azok a helyek, ahol jártam – feleltem.
    Megpróbálta megszámolni őket, de hamar feladta. – És a zöld-sárga melyik?
    – Tanzánia. Megmásztam a Kilimandzsárót.
    El kellett mesélnem neki az egész történetet, miközben a sorban állók várakoztak. Aztán átjött vacsorára az unokám. Tizennégy éves. Felkapta a hátizsákomat, forgatni kezdte a zászlókat, majd megállt a magyarnál.
    – Nagyi, te lakókocsiban éltél? Két évig? Miért nem mondtad soha?
    – Sosem kérdezted – válaszoltam.
    Este tízig záporoztak tőle a kérdések.
    Márciusban visszautaztam Mexikóba. Az első éjszaka, egy hostel Oaxacában. Ugyanaz a régi hátizsák. Egy szoba tele húszévesekkel. Ledobtam a táskám az alsó ágyra, mire a zászlócskák megcsörrentek. Egy lány a felső ágyról kihajolt a perem fölött.
    – Várj csak! Hány zászló van ott?
    – Negyvenhét – feleltem.
    Vacsorára már a társaság fele az asztalnak azon az oldalán ült, ahol én. Valaki az Amazonasról kérdezett. Valaki más a túravezetőről. Senki sem kérdezte meg, hogy eltévedtem-e.
    Leának igaza volt. Nem dicsekvés, ha kérdeznek róla. És most kérdeznek.
    62 éves vagyok, és még mindig lendületben.
    Ne várj a következő utazásig! Ülj le még ma, számold össze az összes országot, ahol már jártál. Mondd ki őket hangosan! Én 62 éves voltam, mire először összeszámoltam a sajátjaimat.
    u.i.: Lea vezetéknevét sajnos nem tudtam meg. De remélem, mostanra már Laosz is ott lóg a táskáján.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük


Zsófia-kilátó webkamera

Zsófia-kilátó webkamera

Facebook

Friss kommentek

Népszerű