A Dopeman és társai által szervezett, migrációs paktum elleni tüntetésen szélsőjobboldali influenszerek, Bede Zsolt és a Mi Hazánk vezetése mellett jelen volt Németh Balázs fideszes képviselő is. Az Orbán által támogatott Sulyok Tamás-szimpátiatüntetésen egyaránt részt vett és össze is feszült a radikális és a konzervatív jobboldal.
Hogy miért halad Orbán a radikális jobboldal és a mozgalmi politizálás felé, annak legalább két oka van. Az egyik történeti jellegű és a természetéből fakad: Orbán válasza a vereségre rendre ugyanaz: nem voltak elég kemények. Messzebb kellett volna menni, még nagyobbat ütni. A másik ok inkább politikai-stratégiai megfontoláson alapul: előbb mindenáron el kell foglalni az ellenzéket. Ez az orbánizmus vastörvénye.
2 Responses
Nemcsak nem fordult szembe az egykor kőbe vésettnek hitt értékeket (európai orientáció; korrupcióellenesség; társadalmi autonómiák tisztelete; önkormányzatiság; az orosz imperializmus elutasítása; jogállamiság stb.) jakobinus dühvel romboló elnökével, még tapsolt is neki. Miután az ideológiai irányjelzők eltűntek, maradt az személyéhez való hűség, a mind viszolyogtatóbb személyi kultusz: az Orbán Viktor zsenialitásába vetett hit, a „nem igaza volt, hanem igaza lesz” (gondolkodó ember számára nehezen elviselhető) kényszerzubbonya. Meg a gazdasági pangás miatti felelősség másokra hárítása, a miniszterelnök családjának és a közvetlen környezet látványos gazdagodásának egyre kínosabb magyarázása. Egy olyan velejéig romlott rendszer alakult ki, ahol a koronavírus-járvány lélegeztetőgépein és az óvodáknak kiosztott nyuszimotorokon egyaránt nyerészkedtek a tűz közelében lévők – hogy a Nemzeti Együttműködés Rendszerében rendszerhabarcssá lett korrupció legtaszítóbb példáit említsük. Az Orbán-párt pedig haszonélvezője és építője volt az Orbán-rendszernek. Józanabb politikusainak időnkénti riadt (és szigorúan zárt ajtók mögött megejtett) dörmögését elnyomta a választási győzelmeket követő üdvrivalgás, az okosított közbeszerzések papírlapjainak zizegése vagy a rendszeres átutalások érkezését jelző telefonos pittyegés.
A prófétáknak kijáró csodálattal kezelt volt miniszterelnök kampányállításai ugyanis egytől egyig hazugságnak bizonyultak.
Nem viszik a férfiakat Ukrajnába meghalni. Nem kellett szuverenitásunkat feladni az uniós pénzekért cserébe. Nem kerül ezer forintba egy liter benzin. Nem utalják a „magyarok pénzét” Kijevbe. A modern politikatörténetünkben példátlanul erős, zsigeri félelmekre ható hazugsághadjáratot ráadásul példátlanul sok közpénzből finanszírozták. Miközben azokat a hazugságok kiagyalói, illetve terjesztői nem hitték el, s erről kedélyesen göcögve beszélnek interjúkban, választók százezreiben okoztak szorongást. Ezeknek a polgároknak most dönteniük kell a valóság és az orbánizmus között – úgy, hogy utóbbi mögül eltűntek az azt fenntartó állami százmilliárdok. Sok, még áprilisban is a mostani ellenzékre szavazó ember „Miért hazudtak nekünk?” érzése hozzáadódik az elmúlt tizenhat, de különösen az elmúlt négy év visszahatásaként a számos társadalmi rétegben kialakult Fidesz-ellenes indulathoz.