A miniszter viszont a gyöngyösi fóruma után arról beszélt, más elfoglaltsága van, így biztosan nem lesz ott.

Szégyenbeszéd van, szégyenmunka nincs

A szemerkélő eső ellenére néhány százan összegyűltek az Alkotmány utcában, a Trianon-emlékmű mögött. A felszólalásokat kifejezetten laza, utcafesztivál-szerű hangulat előzte meg: a hangfalakból LL Junior, Majka, Oláh Ibolya és a Parno Graszt dalai szóltak.

A helyszínen a civilek és roma szervezetek mellett több más csoport is megjelent: felvonult a szélsőbaloldali Fáklya Mozgalom és a Labrisz Egyesület is, szolidaritásukat kifejezve. Pártjelvényeket nem lehetett látni, ezt a szervezők előzetesen külön kérték.

A szervezők elmondása szerint kifejezett céljuk volt, hogy olyan civilek kapjanak megszólalási lehetőséget, akik egyébként ritkán jutnak nyilvánossághoz. A programban szinte minden második fellépés zenés blokk volt. A beharangozott sztárfellépők közül ugyanakkor sem Oláh Ibolya, sem Mohamed Fatima nem szólalt fel végül.

A beszédeket a Fekete Vonat egyik dala vezette fel, majd a Brumino duó egy rövid zenés blokkja következett. A zenekar arról beszélt, hogy szerintük a diktatúrák először a sokszínűséget próbálják eltörölni.

Ezután Lakatos Dóri kisebbségi aktivista lépett színpadra. Beszédét azzal kezdte: magyar cigány, és büszke rá – a mondatot taps fogadta. Arról beszélt, hogy a diszkrimináció nem a viselkedésből fakad, és nem is feltétlenül a bőrszínhez kötődik: fehér bőrűként is rendszeresen éri megkülönböztetés. Iskolai emlékeit felidézve elmondta, gyerekként azzal csúfolták, hogy „cigány, csak befestette a haját”. Hangsúlyozta, a származását soha nem tagadta le, és ma már kiáll magáért. Szerinte amikor egy miniszter tesz ilyen kijelentéseket, annak súlya van, mert felbátoríthatja a szélsőségeket. Nincs bocsánat és nincs feledés, mondta, majd hozzáztette, elegük van a megkülönböztetésből.

A színpadon Cserna Antal szavalt, majd Farkas Zsolt énekes adott elő egy erre az alkalomra írt dalt.

Ezután egy Kataként bemutatkozó, tanárnak készülő, kétgyerekes anyuka szólalt fel. Megköszönte, hogy romák és nem romák együtt vannak jelen, és azt mondta: Magyarország sokszínűsége erő, nem probléma. Szerinte egy közelmúltbeli politikai kijelentés megsértette az emberi méltóságot, megalázó és kirekesztő volt, és nemcsak a romákat, hanem az egész ország lelkiismeretét érintette. „Elég volt a megbélyegzésből” – fogalmazott, majd Lázár Jánosnak azt üzente: nem „tartalékok”, hanem magyar állampolgárok. Tiszteletet, egyenlőséget és emberséget követelt, békésen, de határozottan. Azt is mondta, hogy Lázár elvesztette a közbizalmat, ezért a magyarországi cigányság nevében felszólította, hogy Sztojka Attila társadalmi esélyekért és roma kapcsolatokért felelős államtitkárral, és Radics Bela fideszes képviselővel együtt vonuljanak ki a közéletből.

Ezután Könyves Tamás aktivista lépett a színpadra. Arra kérte a tömeget, kiabálják el hangosan, „hogy odafent is hallják”: nem érzik magukat tartaléknak. Szerinte elérkezett az a pont, amikor már nem lehet félrenézni, magyarázkodni vagy relativizálni. Amikor Lázár János nevét említette, a tömeg fújolni kezdett. Könyves Lázár balatonalmádi mondatait megalázónak és veszélyesnek nevezte, hangsúlyozva, hogy a magyarországi romák nemcsak egy statisztikai csoport, hanem választópolgárok is. Szerinte nem a munka becsületéről szólt a vita, hanem arról, hogy egy egész közösséget próbáltak származása alapján kijelölni bizonyos feladatokra.

„Nincs szégyenmunka, szégyenbeszéd van” – fogalmazott.

A „belső tartalék” kifejezést nem gazdasági fogalomként, hanem egy gondolkodásmód megnyilvánulásaként írta le, amely szerinte minden jóérzésű ember számára sértő. Beszéde végén arról beszélt: aki ma a romákat alázza meg, holnap bárkit megalázhat, ezért ez az ügy nem bal- vagy jobboldali kérdés, hanem alapvetően emberi. Szavai után a tömeg spontán „Lázár, takarodj!” skandálásba kezdett.

A szervezők ezután Setét Jenő roma polgárjogi aktivistára emlékeztek, aki csaknem napra pontosan négy éve hunyt el.

A következő felszólaló Orsós János volt, aki személyes hangon kezdte beszédét. Azt mondta: „Ha tanulunk, bármi lehet belőlünk – ezt apukám mondta, és inkább neki hiszek, mint Lázár Jánosnak.” A WC-kefés ügyet szerinte nem elszigetelt elszólásként kell kezelni, hanem egy hosszabb ideje épülő kormányzati narratíva részeként.

Orsós a kormánypárt több korábbi megszólalását és intézkedését is felidézte, az iskolai szegregációtól a tankötelezettségi korhatár csökkentésén át az önazonosságvédelmi törvényig. Ezeket összefoglalóan „cigánytörvényeknek” nevezte, amelyekkel szerinte a kormány állami eszközökkel fékezi a romák társadalmi felemelkedését

„Ebből mi nem kérünk” – mondta. Beszéde végén arról is beszélt, hogy még Lázár kasztrendszert állít fel a munka világában, alig van ma olyan magyar család, ahol ne dolgozna valamelyik rokon Nyugat-Európában hasonló, alulfizetett állásokban.

Bár a fellépők között Oláh Ibolya és Mohamed Fatima neve is szerepelt, végül egyikük sem lépett színpadra. Oláh Ibolyát hiába szólították, beszéde végül elmaradt.

Ezután Daróczi Ágnes, Budapest díszpolgára következett, aki a rendezvényt a szolidaritás megnyilvánulásának nevezte. Felidézte 1990 fekete márciusát, amikor – szavai szerint – Marosvásárhelyen legnagyobb bajban a romák álltak a magyarok mellé, majd az akkori szállóige skandálásába kezdett: „Ne féljetek, magyarok, megjöttek a cigányok!”

Ezután a mondatot az alkalomhoz igazítva megfordította: „Ne féljetek, cigányok, megjöttek a magyarok!”

Daróczi arról is beszélt, hogy Szlovákiában nemrég egy magyar politikust vettek őrizetbe, amiért a Beneš-dekrétumok ellen szólalt fel. A tömegből ekkor többen azt kérdezték: mikor hívja be emiatt a külügyminiszter a szlovák nagykövetet.

Felszólalásában hosszasan sorolta, hogy roma felmenőik ott voltak az 1848-as forradalomban és 1956-ban is, életüket adva a magyar szabadságért, ahogy szerinte a romák ott voltak az utak, vasutak, hidak építésénél is. „Ott voltunk, amikor szüksége volt ránk a hazának, és ott voltunk a hétköznapokban is” – mondta. Élesen bírálta a kormányt, amiért szerinte olyan politikusokkal barátkozik, mint Robert Fico vagy George Simion, és hangsúlyozta: nem Lázár János az egyetlen, aki a romák becsületébe gázolt. Kritikát fogalmazott meg az Magyar Kétfarkú Kutya Párt és a Tisza Párt felé is, mondván: egyikük sem állt a helyzet magaslatán. Előbbinek azt rótta fel, hogy meggyalázták a Muzsikus Cigányok terét, a Tiszának pedig, hogy hangosbemondón ismétli a gyűlöletkeltő jelszavakat. Majd a cigányság politikai önszerveződésére buzdított. Úgy fogalmazott: négy év múlva már beleszólhatnak abba, „ki legyen a király”, de ehhez most kell megszerveződni.

Beszéde után a tömeg hangos „mocskos Fidesz” skandálásba kezdett.

A rendezvényt Iványi Gábor lelkész, a MET és Oltalom Karitatív Egyesület elnökének felszólalása zárta, akit óriási üdvrivalgás fogadott. Iványi arról beszélt, hogy a történelemnek vannak fordulópontjai, amikor a remény újra valósággá válhat, és szerinte most is egy ilyen pillanat közeleg, hasonlóan a rendszerváltáshoz. Úgy fogalmazott: az országnak hatalmas erkölcsi és társadalmi adóssága van, miközben szerinte Lázárnál „rossz helyen vannak az ország belső tartalékai”.

A Parlament közelségére utalva arra buzdította a tömeget, skandálják, hogy Lázár János mondjon le, majd ezt a felszólítást a miniszterelnökre is kiterjesztette. Azt mondta: „a hátralévő időt még valahogy kibírjuk”, és hozzátette, a haza érdekében sok mindent el lehet viselni.

Iványi egy személyes történetet is felidézett, amikor vécéket takarított, majd arról beszélt: ennél komolyabb ajánlatot várnak az ország vezetőitől. Ha ez az egyik oldalon nem találják meg, szerinte az emberek kénytelenek máshol keresni a képviseletet. Hangsúlyozta: nem csak tiltakozni akarnak, hanem beleszólni a törvényalkotásba is, és véget vetni a rendeleti kormányzásnak. Olyan törvényeket szeretnének, amelyek minden állampolgárt szabaddá tesznek, és ahol egy cigány gyerek előtt is ugyanúgy nyitva áll az út, hogy akár rendőrfőnök vagy miniszternek legyen, mint bárki más előtt.

Az esemény a cigány, majd a magyar himnusz eléneklésével zárult.

Hogy jutottunk idáig?