
A könyv egyszerre dokumentumregény és fikció. Fikció, mert a főszereplő, a kislányát egyedül nevelő herszoni ápolónő alakja kitalált, de az általa elmondottak mind megestek azokkal a nőkkel, akik megosztották történeteiket Sevcsenkóval. Így egyetlen lírai vallomásban olvasható megannyi ukrán nő sorsának alakulása az elmúlt években. A könyv a háború első napjaitól indul, amikor még sokan nem akarták vagy nem tudták elhinni, hogy mindez valóban bekövetkezhet. A szerző bemutatja, hogyan élték át Herszon lakói a város ostromát, az élelmiszerhiányt, majd az oroszok bevonulását.
„Megtömték a teherautóikat mindennel, amit csak találtak: múzeumok műtárgyaival, dokumentumokkal, elektronikus berendezésekkel, ruhákkal, de még gyerekjátékokkal is. Mindez számukra alighanem csak szuvenír volt, amit az úgymond felszabadítási hadműveletben szerzett trófeaként hazaküldhettek a családnak” – írja az oroszok zsákmányszerző akcióiról. A főhős úgy dönt, hogy akár az életük kockáztatásával is, de el kell menekülniük a megszállt városból, mert az orosz megszállók bárkit elvihetnek. „És hogy kiket kerestek? Bárkit, akiről ők úgy gondolták, hogy túlságosan ukrán. Tüntetők, tanárok, papok, művészek, sportolók, mindenki, aki meg mert szólalni ukránul. Úgy tűnt, ezektől az ajkunkról legördülő egyszerű hangoktól jobban féltek, mint a NATO fegyvereitől.”
