A teremburás csacsibajszát! – rikkantja el magát Rózsa, ha Kókusz valami rosszban sántikál. A szélhámos csacsi folyton kitalál valamit, amin aztán anyja teli torokból kacaghat. Vele együtt nevet már a teljes ország is, hiszen alig akad ember, aki mára ne ismerné mindenki fehér szamarát. Teljes nevén Sebastian Kókusz Bambusz Horatiust, aki, ha megvillantja féloldalas mosolyát, maréknyi sárgarépa-falat gyűrűzik felé. És többezer szívecske a közösségi médiában.

Azt azonban kevesen tudják, hogy Kókusz iszonyatos állapotban került a MancsRanch védelmébe.

„Annyira rosszul nézett ki, hogy az állatorvos döbbenten kérdezte, miért hoztam haza egy elpusztult szamarat. Ennek most már 6 és fél éve, él, virul, nagyon aranyos, egy egész országot szórakoztat csibészes mosolyával. Pedig három évig még zöldséget sem ehetett, mert folyamatosan felpuffadt a finom falatoktól, rühös volt, csontsovány és körmöletlen”

– idézi fel Rózsa, az alapítvány működtetője, aki nem ismer lehetetlent, ha állatmentés a tét.

A minnesotai törpemalacot, Chuck Norrist például egy harmadik emeleti panellakás komódfiókjából mentette meg. Van lova, akit annyira megvert a valamikori gazdája, hogy egyik szeme kifolyt, a másikra megvakult. Őt négy évig próbálta szelídítgetni, míg az állat végre közel engedte magához, és rajta keresztül újra bizalmába fogadta az embereket. Jócskán lehetne folytatni a sort, hiszen az alapítvány udvarán jelenleg 22 állatfaj legalább 100 állata él. És ezek szinte fele alkalmatlan gazdáktól, tenyésztőktől, nyomorból vagy más állatkertekből mentett, befogadott jószág. A MancsRanchnak a világ minden tájáról vannak lakói, olyanok, akik egy Baranya vármegyei állatkínzótól szabadultak, és olyanok is, akik Dél-Amerikából érkeztek.

Egyvalami azonban közös bennük: minden szörnyű tapasztalatuk ellenére mosolyognak, odabújnak, szimatolnak és puszikat osztogatnak nemcsak anyjuknak, hanem az idegeneknek is. De tényleg mindahányan, itt a szamár, a rókák és még a sülök, borzok is pacsit adnak. Még azok is, akiket a világ legveszélyesebb rágcsálói közé sorolnak.

Hogy mi lehet a titok?

Anyjuk, Rózsa jelenléte teszi, aki ezt a helyet, a végleges otthont szeretettel béleli. Kezei közt minden állat megpuhul. Érzik a mindent átható szeretetet, és nem is akarnak védekezni. Tudják, hogy jó helyen és biztonságban vannak. A rendőrből lett állatmentő olyan féltő gonddal figyel a jószágaira, hogy panaszos szava senkinek sem lehet. Sárgarépa, alma, szőlő, barack, csirkefalatka, friss és ropogós fű, széna, lárva és mindenféle jó megtalálható a hűtőkben, kinek-kinek a kedvence.

Rózsa, a rendőrből lett állatsuttogó, aki ért az állatok nyelvén

Mielőtt körüljárjuk a takaros állatkertet, Rózsa szabályokat sorol, és bevallom, egy pillanatra meghűl bennem a vér. Kimérten mondja, hogy mi mindenre figyeljünk, hogyan lehet jól jelen lenni a vadállatok életterében – mert ez azon ritka helyek egyike, ahol nem rácson keresztül bámulhatunk rájuk, hanem közéjük merészkedhetünk, még a legveszélyesebbeket is megsimogathatjuk, ha elég elővigyázatosak vagyunk. Az intézmény hivatalosan vadállatmentő-állomásként üzemel, és az állatai – bármennyire cukik és népszerűek is a közösségi médiában – ízig-vérig vadállatok. Ezt a tényt az embernek tudnia és tisztelnie kell.

Míg felkészülök, egy fa árnyékába telepedünk, és egy padon beszélgetünk, de Rózsához és a MancsRanch-hoz méltón nemcsak úgy szokványosan. Hanem borzzal az ölünkben. Rózsa ugyanis előcsalogatja a legújabb lakót, az apró borzbébit, aki valóban olyan, mint egy baba, látni rajta, hogy megmentője az élete középpontja. Szimatolja, puszilgatja, nyöszörög neki. Még csak néhány napja érkezett, egy forgalmas úton ütötte el egy figyelmetlen sofőr, és azt követően órákon át feküdt a kánikulában az aszfalton, többen is elsodorták. Mígnem értesítették megmentőjét, aki lehetetlent nem ismerve az akkorra már szinte teljesen ernyedt és épphogy pihegő kisállatért rohant. Az állatorvos szerint meg fog gyógyulni, és így ő lehet a menhely egyetlen borzleánya.

Megpuszilja az apró fejecskét, babusgatja a puha testet, és miközben mesél, fátyolos lesz a szeme. Az ő életében ezek az állatok nem állatok, hanem gyerekek, mind az ő babái, ezt a viszonyt csakis a szeretet tudja ilyen erősen megpecsételni – mondja, és annyira tiszta a jelenet, ami előttem zajlik, hogy még inkább meggyőződöm róla, hiába a rengeteg nézetkülönbség, igenis egyenértékű állat és az ember. Értheti és szeretheti egymást feltétel nélkül.

Mögöttünk egy kicsi ház, Rózsa otthona. Két éve él az állatok között a telken, 22 négyzetméteren, hogy minél közelebb lehessen hozzájuk. Egyedül cipeli szívén-hátán ezt a hatalmas felelősséget, és hálás minden segítségért, mert tudja, a jóakaratú emberek nélkül nem sikerülhetne. Ugyanis az állatkertet főként a belépődíjakból tartja fenn.

„Azokat a mentett vadakat, akiket sikerül meggyógyítanom vagy felnevelnem, igyekszem visszaengedni a természetbe, csak azok maradhatnak itt, akiket bármilyen oknál fogva nem lehet szabadon engedni, mert nem élnének túl nélkülem”

– mondja.

Ilyenek az őzeik, Oszkár és Szófia. Oszkárt, az őzbakot anno kóborkutyák támadták meg, letépték a fülét, és a koponyáját is megroppantattak, így ő már nem tudna boldogulni a vadonban, ahogy társa, az őzsuta sem, akit egy fűnyíró traktor darált be, emiatt hiányzik az egyik lába.

Sóhajtva teszi hozzá, sajnos nem minden mentés sikeres. Jelenleg két kicsi nyest életben tartása a cél, illetve ott egy másik őzike is, aki szintén nagyon gyenge. Elhivatottságát azzal magyarázza, hogy az állatmentés veleszületett tulajdonsága, már kisgyermekként is csatornába mászott a kidobott kiscicák után. A MancsRanch-ot 2012-ben indította, akkor még nem tervezett állatkertet nyitni, csupán arra vágyott, hogy a családnak lehessen egy telke, ahol kikapcsolódhat és felszusszanhat a zöldben.

A MancsRanch az a hely, ahol vendég az ember, nem látogató

2016-ban jegyeztette be a MancsRanch Alapítványt, méghozzá azért, mert egyre többen kezdték felkeresni az állatok mentésével kapcsolatosan, ugyanis vadállatot Magyarországon csak az menthet, akinek arra jogosultsága van. A hétköznapi ember nem teheti, mert azzal törvénysértést követ el.

Hát mentette az arra rászorulókat, vadakat és háziakat egyaránt. Lovat, akinek a gazdája kalapáccsal verte szét a koponyáját, tarajos sült, akit folyton rugdostak, borzokat, akiket borzfőző fesztiválon akartak elfogyasztani. És az egyre gyarapodó állatállományból egyszer csak állatkertet álmodott. De nem szokványosat! Újragondolta a hagyományos állatkerti működést, és nem enged be egyszerre sok bámészkodót. Sőt: bámészkodók hozzájuk nem is igazán kopogtatnak be, mert a MancsRanch lakói nem a rácsok mögött élnek, és ilyetén az ember köztük vendég, nem csupán látogató.

Naponta legfeljebb 3-4 kiscsoport keresheti fel a parkot, külön-külön időpontokban, előzetes bejelentkezés után, tehát legfeljebb napi 4 órát vehetnek el az emberek az állatok idejéből, mert Rózsának fontos, hogy népes családja ne legyen túlterhelve.

„Az egyetlen állatnak sem jó, ha nem marad privát szférája. A napi négy kiscsoport nálam azt jelenti, hogy ha egy időpontot két ember foglalt le magának, akkor két ember van a teljes területen. Ez a kevés vendég, akit naponta beengedek, megtöri a monotóniát, színt hoz az állatok életébe. De éppen elegendő”.

Nagy felelősség egy ilyen intézményt működtetni, mert vadállatokól van szó – simogatja tovább az ölében alvó borzot. Ezért csak olyan embereket fogad, akik biztosan nem félnek, vagy, ha van is bennük egy kis szorongás, nyitottak arra, hogy az MancsRanch lakói rájuk másszanak, az arcukba szaglásszanak, puszit adjanak.

„Akiben egy kicsi félsz is van, az nem fogja kényelmesen érezni magát. De a látogatói visszajelzések alapján az a nagyszerű ebben az állatkertben, hogy itt az állatok keresik az emberek társaságát”

– mondja, miközben a kisborzot visszateszi fekhelyére, minket meg betessékel a kapun, ahol már várnak ránk bundás-tollas vendéglátóink.

Mit mondhatnék, hevesen dobog a szívem. A kapun belépve azzal szembesülök, hogy milyen sok előítélet és szorongás tornyosul bennem az ismeretlennel szemben. A fejemben hallom visszhangozni, hogy mit tehet egyik-másik vadállat egy óvatlan pillanatban, és szinte velük együtt rezzenek össze, amikor idegen hangot vagy szagot érzek. Én, az ember. Azok között, akiknek valóban van félnivalójuk, hiszen tapasztalták már azt a fajta gonoszságot, amit én csak hírből ismerek. A kutyák hatalmasok, szibériai husky, közép-ázsiai és nápolyi masztiff szegődik a nyomunkba, ezzel az óriás testőrséggel vonulunk végig az udvaron, hogy minden állatot felkeressünk. Az otthonaikban csutakokra ülünk, és szinte minden helyen a közelünkbe férkőznek, a kezünkből esznek, majd hálából orral nyomnak egy puszit az arcunkra, kezünkre.

Valahol a rókák lakhelyén ocsúdok fel, és kezdem élvezni mindazt, ami körülvesz. Felengedek. Rózsa persze jól ismeri az embereket is, tudja, mit kell mondania. Főként azután, hogy látja, már attól összerezzenek, ha a nandu az arcomba pislog. Pedig itt szelíd mindenki, a rókák a kacsákkal, a kutyák a rókákkal játszadoznak délutánonként, a lehető legnagyobb egyetértésben. Édenkert ez, Pécs külvárosában.

Ahol a világ 7. legagresszívebb rágcsálója is puszit osztó kezesbárány

Minden Mancs kutyával kezdődött, Rózsa ugyanis kutyás rendőrként dolgozott akkoriban, jack russell terrier társával járta az országot, és a gyerekeknek játékos KRESZ-oktató foglalkozásokat tartottak közösen. Azt megelőzően az akciócsoportnál, a kommandónál is kipróbálta magát.

Ebből a varázsosnak nem nevezhető világból csöppent az állatvédelembe.

És azzal minden megváltozott, hirtelen egy mesevilág tárult ki előtte, és egyre több állat talált rá. Ott van például Teodor és Dömper, a két európai borz, akiket egy hazai borzfőző fesztiválról mentett meg. Vagy az észak-amerikai két kúszósül, Yoda és Jádé, akik mintha csak lajhár-óriáspatkány hibridek lennének: lusták, lassúak, folyton rágcsálnának. Yoda egy cseh állatkertből, Jade pedig egy szlovákiai magángyűjteményből érkezett.

Míg Rózsa bemutat szeretteinek, nagyokat hahotázik. Hol egy éppen zajló csintalanságon, hol egy furcsa arckifejezésen. Közben mindenki megkapja az ételét és a napi sokadik simogatását is.

Kék, a nandu, hatalmas szempillával folyton mögöttünk ólálkodik, és minduntalan megpróbálja ellopni a vödör tartalmát. Amikor tojni készül, odatipeg Rózsához, és jelez.

„Aranytojást tojik” – kacag Rózsa, majd a tarajos sülökhöz visz. Gizmó üdvözöl, aki szintén mentett állat. Korábbi gazdái bántalmazták, mindennapos volt, hogy rugdosták és azt videóra vették, mégis úgy hajtja Rózsa tenyerébe a fejét, mintha sosem vesztette volna el a bizalmát.

Pedig Gizmó a világ harmadik legnagyobb testű rágcsálója, és a hetedik legagresszívebb.

„Sehol a világon nem engednek be tarajos sülhöz látogatókat”

– csukja be a kiskaput mögöttünk fesztelenül, miután eleget csodálkoztunk odabent a tarajos sülön. Elakad a lélegzetem, és ezen a ponton már én is hangosan kacagok. Úgy adtam jutalomfalatot egy veszélyes vadnak, hogy tulajdonképpen nem is tudtam, kivel nézek farkasszemet Már odakint mondja el, hogy a tarajos sül, ha megijed, rászalad az áldozatára, összeszurkálja, és gennyes sebeket hagy maga után. Mivel a MancsRanchnél még simogatni is lehet, külföldről is sokan látogatják a helyet. Gyakran érkeznek vendégek Kanadából, Malajziából, Luxemburgból, a Fülöp-szigetekről, Indonéziából, Izlandról, Indiából, Ausztráliából, Oregonból is. Mindenki a csodájára jár.

A közelükben rókák élnek. Alia a falkavezér, aki zsebtolvajként is jól funkcionál. Télen fekete alapon lángoló vörös. Amina egy farmróka, illetve Axel és Alfréd, akik a kánikulára való tekintettel inkább a háttérben maradnak. Miután összevissza puszilgatják Rózsát, magukra hagyjuk a családot, mert odakint Kókusz türelmetlenül vár, és újabb sárgarépa-falatot kér.

„Szerintem Kókusz nem is egy szamár, hanem egy igazi unikornis”

– kuncog Rózsa, amikor átadja a jutalmat a csacsinak, aki ezért cserébe teljes koreográfiát mutat be. Pacsit ad, kérésre a helyén marad, mosolyog, majd egy nagyot iá-zik.

Még a liliputi marhák is nevetnek rajta. Ők a világ legkisebb marhái. A szőke ivarérett bika, Ossian és a barna üsző, Nessike nyelvi akadályokkal indultak, ugyanis Dallasból érkeztek. De mostanra megtanultak magyarul, és boldogan hagyják, hogy fésülgessék őket. Ilyen állatok alig vannak Európában – büszkélkedik Rózsa. Külön figyel arra, hogy egyedi lakók is legyenek nála.

Kalao, a bájgúnár alpaka is ilyen. Egyszerre modoros és kedves, egy igazi szépség. Az ő családja népes, sokan vannak a kifutón. Az alpakák nem ismerik a személyes tér fogalmát, vinnyognak, lármáznak, belebújnak az ember arcába, mindezt persze komolyan teszik, de az emlékezetes frizurájuk valahogy enyhít az eseményeken. Olyanok, akár a bohém zenészek egy karneválon. Lakótársuk Ping és Pong, két mini bárány, akik az alpakák mellett szinte zsebbe férnek, Hófehérke kis barátai is lehetnének.

Már kifele tartunk, amikor megismerjük a Dolce és Gabanna mókuspárost. Kenguruk és nyuszik között élnek, és csöppet sem tartanak az embertől. A nyitott tenyerembe ülnek, onnan falatozzák az érett szőlőszemeket. Igazi mesevilág ez.

Amit Papaya tesz még hihetetlenebbé. Ő ugyanis egy 12 éves, esőerdőből származó medve, akinek különleges képessége is van: három ember életét mentette már meg.

„Papaya az orrával bökdösi azt a területet az ember testén, amin daganatos elváltozást érez.” Mindhárom esetben igaza volt. És még a kisbabákat is megérzi”

– lelkendezik Rózsa, akinek legnagyobb büszkesége az, hogy ezek az állatok rezonálnak az emberekkel, és valóságos hálát, szeretetet képesek kimutatni. Ezt egy történettel is alátámasztja.

„Tavaly eltört a bokám, Orkó a nagyfejű kutya a hónom alá fúrta magát, Kókusz elém állt, hogy rajta kapaszkodjak fel, aztán Toruk, a közép-ázsiai egyik oldalamról, Kókusz szamaram a másik oldalamról kibicegtetett egészen a kapuig, hogy segítséget kérhessek”.

Nekik köszönhetően épülhetett fel. A tekintetében hála van, ritka ilyet látni, ha ember-állat kapcsolatról van szó, mert általában az állat a hálás. Teljesen feloldódok a történet hallatán, és biztos vagyok benne, hogy itt, a MancsRanch területén nem eshet bántódásom, akkor sem, ha vadak vesznek körül. Sőt: talán éppen azért nem.

Rózsa észreveszi, hogy tovaszállt az aggodalmam, mert így folytatja: „a legbátrabb ember az, aki a saját félelmét le tudja győzni”. A MancsRanch különös világában bátorság, szeretet és bizalom fonódik össze. Itt az ember megtanul bízni. Magában és az állatokban is.

Fotók: László Anita