„Szerencs a gyerekkor merülő Atlantisza, / egy óra bringával a Holt-Tisza, / napszítta, löszfalú álom-szocializmus.” – írod az Ezüstnyár című szövegedben. A több verset meghatározó eltűnt idő nyomában hangulat nagyon szerethető. Ennyire érzelmes, nosztalgikus alkat vagy, netalántán jobb választás a bizonytalansággal szemben a gyerekkor sok szilárd kapaszkodója?
A kérdésben a jelen bizonytalanságára utalsz, ami nyilván egy kevésbé szerethető állapot mindenki számára, mint az arany gyerekkor univerzuma, bár alkalmasint Zsigával újraélek ezt-azt. A nosztalgia szilárdítja meg, színezi ki ezt az időt, bevallva-bevallatlanul, mindenki szívesen babrál vele. Mindegy, minek hívjuk, visszatekintésnek, számvetésnek, összegzésnek, a gyökere ugyanaz. Ez az atmoszféra megjelent volna, gondolom, a kérlelhetetlen Majakovszkijnál vagy az alanyi lázadó Sid Viciousnál is, ha megérik. A saját gyerekkora mindenki számára érdekes, eszményi alapanyag, az enyém még egy másik világrend díszletei közt esett, számomra annál inkább.
