Ezek mennek a Facsén.

Kadar BalazsSzomorú apropó a Halottak Napja egy posthoz, de már régen érlelődik bennem, hogy az egyik legborzalmasabb napomat megosszam azokkal, akik olvassák írásaimat. Talán túl átélhető lesz és ezáltal rémisztő, előre is elnézést kérek érte, hogy bizonyára sokak lelkét felzaklatom majd. Ide tehetném most a korhatárt jelző 18-as karikát is, de nem teszem, viszont akinek labilis a lelkivilága vagy nem akar több borzalmat az életébe beengedni, őket kérem, hogy ne olvassák tovább!
Szeptember volt, szép idő, igazi indián nyár. Én Miskolcon voltam kivonuló mentőorvos reggel 7-től este 19 óráig. A mentőállomás előtt folyik el Miskolc „folyója” a Szinva. Sokat álldogálok a partján, a csengőre várva két feladat között. Ott álltam, néztem a vizet. Zsebemben megcsörrent a mobiltelefon, a kijelzőn unokatestvérem neve jelent meg. Napi kapcsolatban nem vagyunk, ha hívjuk egymást az valami ünnepi alkalom vagy egyéb fontos dolog lehet.
-Szia, mizu?
-Hallottad?
-Nem, mit?
-Meghalt Laci. Öngyilkos lett.
-Úristen…..
Laci évfolyamtársunk volt, egyetemi barát, közös bulik, millió emlék, unokatestvéremnek kollégája, jóbarátja. Sokkolt a hír. Nem is értettem. Akkor még senki nem is érthette. Tragédia történt, nagy betűvel tragédia, egy fiatal családapa, egy jó barát, egy tehetséges orvos, egy értékes ember értelmetlen elvesztése. Nem tudtam mit mondani. Kértem Petit, hogy majd értesítsen a temetés időpontjáról, természetesen ott leszek. Elbújtam az egyik garázsban és megsirattam Lacit.
Eltelt egy-két óra, kóvályogtam, cigiztem, nem értettem. Egyre többször nem értem mi és miért történik, beteg és bolond ez a világ.
Lecsengették a rohamkocsit, délután 2 körül lehetett már. A mentőállomástól látótávolságban lévő 10 emeletes panelház tetejéről akar egy fiatal férfi leugrani, bejelentő a rendőrség, a helyzet komoly.
Sajnos nagyon sok öngyilkosságnál és még több öngyilkossági kísérletnél jártam, járunk Bajtársaimmal. Magyarország ebben legalább élen tart.
Kiérkeztünk, lépcsőházat rendőr nyitja, megígéri, hogy senki illetéktelent nem enged fel.
Lift, tizedik emelet, tetőkijárat nyitva. Süt a nap, nehéz hirtelen tájékozódni, liftház teteje, drótok, egy rendőr és egy fiatal ember aki ül a párkányon és kilógatja a lábát. A rendőr néhány méterre tőle, kétségbeesetten közli, hogy ha közelebb menne a férfi leugrana.
Megszólítom. Elmondom miért jöttünk, szeretnénk segíteni, biztos van megoldás, jöjjön be.
Megteszi. Úgy helyezkedik, hogy szabad legyen az út a mélybe, de azért nyitott arra, hogy beszéljünk. Tisztes távolságban leül, cigivel kínálom, rágyújtunk. Látom rajta, hogy már ivott, nem részeg, de már túl van 1-2 doboz sörön. Tényként közli, hogy ő itt ma öngyilkos lesz.
Mint mondtam, sok öngyilkosságot megkísérlővel találkoztam életemben, leggyakrabban az ismert „cry for help” figyelemfelkeltés volt a háttérben, természetesen azt is komolyan kell venni.
Ennél a fiatalembernél, hívjuk ezek után őt Ferinek, azonnal láttam, hogy meg fogja tenni, már csak időt tudunk esetleg nyerni, ami alatt valamivel meg tudjuk akadályozni az értelmetlen halált.
Beszélgetni kezdtünk. Elmondta az okokat. Válás, egzisztenciális és egészségügyi gondok, betegségek, elrontott gyerekkor, kilátástalan jövő.. Próbáltam vigasztalni, de értettem miről beszél. Az ő szemszögéből nézve ott akkor, valóban sötét volt a világ. Az ország másik végéből jött ide, hogy véget vessen az életének, szándékai 100 százalékosan komolyak voltak.
Volt köztünk néhány méter, ő a liftház és tető találkozásánál ült a szélen, én a liftház másik sarkán, kb 1,5-2 méterre. Egyszercsak valaki megfogja a jobb vállam. Hátra nézek, egy kommandós int felém, beszélnünk kellene, suttogja. Felállok, elbújunk az épület mögé. Feri annyira befixált, hogy ez fel sem tűnt neki. A rendőr közli, hogy ők egy speciális egység, nem esküdnék meg de szerintem a TEK volt, ő a helyi csapat parancsnoka, a srácok a liftház tetején arra vártak eddig hátha lenne egy alkalom, hogy felülről hurokkal elkapják vagy ráugorjanak, de sajnos a szituáció nem volt olyan. Most viszont el kell menniük, mert Lyukóban (a miskolciak ismerik e remek helyet) van egy késelés, oda vezényelték őket. Sorry és good bye, elmentek.
Maradtunk négyen a tetőn. Feri, egy tizedes szintű kisrendőr, a mentőszakápoló mellettem és jómagam. Beszélgetni próbáltunk, időt nyerni. A tető olyan volt és Feri úgy mozgott, hogy bekeríteni nem lehetett. Nem hatott a könyörgés a szép szó. Kihívta a rendőrt (aki továbbra is egyedül volt!) verekedni, azzal a felkiáltással, hogy ha puszta kézzel megküzdenek és veszít, akkor lehet bilincs vagy bármi és nem ugrik. Szerencsétlen rendőrnek nem volt más választása, nekivetkőzött. Készen állt bármire, hogy embertársát megmentse. Feri is nekivetkőzött. Állt a tető szélén és ordított. Hol az egyik peremen volt, hol a másikon. Lent már gyűlt a tömeg. Én arra gondoltam, hogy a tűzoltóknak, még ha van is valami ponyvájuk, párnájuk, létrájuk vagy bármijük ami hatékony lehetne, nem tudják hova állítani mert a tető legalább 100 méter kerületű, a beteg pedig a szélén rohangál jobbról balra.
A küzdelem elmaradt, nem történt meg az ökölharc, helyette hallottunk fiatal kori daganatról, családi erőszakról, munkanélküliségről.
Van egy barátom, lelkész, lélekgyógyász, jól ért az emberek és betegek nyelvén, őt hívtam fel. Hol vagy? Ide tudnál jönni? Ez és ez a baj, kérlek segíts! Tíz perc múlva ott volt, fehér papucsban, a kórházból jött, ott is lelkészként dolgozik. Mostmár „szakember” segítségével próbálkoztunk. Talán jól is alakult a párbeszéd, talán lett valami reménysugár. A munkanélküliségre is próbáltam megoldást találni, felhívtam egy barátomat aki egy világcég európai igazgatója és éppen a fiatalember lakóhelyén van gyáruk. A telefon, kb délután háromkor a következő volt:
-Szevasz, figyelj baj van!
-Mi van?
-Állok egy 10 emeletes tetején egy sráccal aki le akar ugrani. Munka kellene neki, tudsz adni ott nálatok? Bármit.
-Mi van baszd meg? Szórakozol? Kinek?
-Mondom. Itt állok egy tetőn a Vologdán, kellene szakmunka egy srácnak aki öngyilkos akar lenni. Légyszi mondj valamit amit ígérhetek neki!
-Jó, jó, persze, majd keresünk valamit. Raktáros, vagy ilyesmi jó lesz?
-Jó, jó persze! Isten vagy köszi!
Mint utólag megtudtam, a barátom azt hitte, hogy szivatom valami hülye poénnal, és éppen egy üvegasztalt egyensúlyozott a lábán, amit egy csomagtartóból vett ki.
Mondom Ferinek, vagy szereztem munkát a lakóhelyén. Arca hálás volt, de nem voltam elég akaratának megdöntéséhez. Lelkész barátommal sokat beszélgettünk vele, már már úgy éreztük, hogy talán sikerül meggyőzni, immár munka is van, családi ügyek is rendezhetők.
Közben többször arra gondoltam, hogy egy barátom öngyilkosságát kellene éppen „túlélnem” miközben egy valóban potenciális öngyilkos megmentésére kell koncentrálnom.
2 óra telhetett már el, lent a ház körül gyűlt a tömeg, a TV stábok már felállították a kamerákat, a rendőrség lezárta a ház környékét, a tűzoltók tétlenül várakoztak. Nem tudtak mit tenni, senki nem tudott semmit tenni.
Váratlanul nyílt a tetőajtó, megjelent két civil ruhás nyomozó, az egyikük túsztárgyalóként mutatkozott be. Nem értek ehhez, nem tisztem ítélkezni, más munkájába beleszólni meg pláne nem lenne illendő.
Ahogy nekem ott, két óra után lejött, a túsztárgyaló rosszul mérte fel a szituációt. Azt gondolta könnyen fog menni és gyorsan. Mi négyen, akik már órák óta ott voltunk vele és talán egy kicsit ismertük Ferit és a problémáit, tudtuk, éreztük, hogy ez most nem a helyes irány. Szó szót követett, a feszültség érezhetően nőtt. A kommunikáció nem jó irányt vett.
Feri először egy üres sörösdobozt dobott le a tető szélén állva. Nézett utána a mélybe, nézte hova esik, mennyi idő alatt zuhan 33 métert. Ezután levette a pólóját. Azt is ledobta. Innen már tudtam, hogy le fog ugrani. Mindenki tudta. A rendőrök próbáltak egyre közelebb húzódni, centiről centire, szóval tartva. Feri már nem volt ott. Befixált. Nézte a mélységet, zavarták a százszámra összegyűlt emberek akik a halálát egyenes adásban kell, hogy végig nézzék. Nem akarta, de nem volt már más választása..
Már csak másfél-két méter volt a túsztárgyaló a nyomozó és közte. Mi háttérben kellett, hogy maradjunk. Egy hirtelen vetődés a túsztárgyaló részéről, egy üvöltés, egy ütés csattanása ahogy a rendőr el akarta kapni, és csak azt látjuk, hogy a tető pereme alatt eltűnik. A tömegből többen sikítanak, 1-2 másodperc múlva pedig egy borzalmas csattanás. Hirtelen azt hittem, hogy a túsztárgyalót is magával rántotta, de nem, ő feküdt a földön a perem mellet. Azt hiszem összeomlott. Láttam, hogy segítenem kellene neki is de mégis a lifthez rohantam. Bajtársammal elindultunk lefelé. Borzasztó volt elképzelni, hogy valaki, akit láttál 20 másodperce élni, most a ház tövében szétroncsolódva, bizonyára élettel összeegyeztethetetlen sérülésekkel holtan fekszik.
Mire leértünk, a tűzoltók egy takarót dobtak a testre, megóvva őt a kíváncsi tekintetektől és a kamerák kritikátlan közeledésétől.
Aznap este egy „kereskedelminek” nevezett bulvár televízió híradója gond nélkül bemutatta a halálugrást.. Gyalázatos hírhajhászás, szégyenletes bűn.
Kitakartuk, megpróbáltuk, természetesen nem sikerült az újraélesztés. Tényleg nem akarok részleteket leírni, de a szétroncsolódás kizárt minden esélyt.
Helyszíni exit, állomáshelyére vonul. Mondtuk ezt már a mentőrádióban számtalanszor, de most mégis sokkal másabb volt.
Visszamentünk. Álltam a Szinva partján, néztem a vizet és nem akartam elhinni, hogy ilyen tragédiák megtörténhetnek. Egy-két órája álltam ott, mikor megállt mögöttem egy halotaskocsi. „Ne haragudjál már, vidékről hívtak be, merre van az igazságügyi pathológia?”
A magasból esett fiatal férfit viszik? –kérdeztem. Igen, őt.
Erre, aztán arra, meg amarra, magyaráztam és szerettem volna a naptárból ezt a napot törölni, vagy felébredni, vagy elfutni, vagy bármit csak már ezt ne tovább.
Aznap nem csupán két embert vesztettem el. Aznap láttam először, hogy milyen az, ha valaki el akarja dobni az életét és ezt megakadályozhatatlanul, szégyenkezve, félve, gyötrődve de eltökélve meg is teszi.
Mindkettőjük esetében lehetett volna más megoldás. Maradt a tragédia. Gyújtsunk gyertyát értük is! Nyugodjanak békében!