nézhető meg Paul Verhoeven (Elemi ösztön) fekete komédiával ötvözött erotikus thrillere, az Elle, amelyben Isabelle Huppert (A zongoratanárnő) játssza a főszerepet. A film a témája miatt nagyon provokatívnak, az előzetese alapján pedig elég viccesnek ígérkezik, nem véletlen, hogy csak jó kritikákat kapott, az idei cannes-i premierjén pedig állítólag hosszú percekig állva tapsolt a közönség.
A történetben Huppert egy sikeres üzletasszonyt alakít, egy videojátékokat gyártó cég vezetőjét, aki éppen annyira könyörtelen és szenvtelen a magánéletében, mint a munkájában. Egy napon azonban betörnek Michele-hez, megerőszakolják, és a nő élete megváltozik. Bármilyen betegesen hangzik is, de azzal, hogy Michele megpróbál rájönni, ki lehetett a betolakodó, izgalmas, perverz játszma veszi kezdetét közte és a maszkos elkövető között.
Ezen a filmen nevettem a legtöbbet Cannes-ban. Egy frissen megözvegyült apa a főszereplője (Viggo Mortensen), aki egyedül neveli kazalnyi gyerekét az erdőben. A gyerekek nem tudják, mi az a pénz, csak olyasmit esznek meg, amit ők vadásznak vagy gyűjtenek össze, szabadidejükben pedig zenélgetnek és marxista filozófusok köteteit olvasgatják. Ám az apa tiltakozása ellenére a család kénytelen megismerkedni a külvilággal, mert el kell utazniuk az anya temetésére.
Eleinte még az is elképzelhető, hogy kemény szektafilmbe fordul a sztori, de Matt Ross rendező inkább az amerikai függetlenfilmek bevált dramedy-receptjét követi, amelyekben van némi sírás és sok kacagás, itt főleg az utóbbi. Rengeteg vicces pillanatot szül a különc hippicsalád megérkezése a civilizációba, miközben Mortensen karizmatikus, éleseszű és enyhén mániás főhőse majdnem meggyőz arról, hogy talán az ő életmódjuk a helyes. Bónusz: a gyerekek által a zárlatban előadott, csodálatos Sweet Child O’ Mine-feldolgozás. (KB)
Ez csak a világ vége (Juste la fin du monde)
Xavier Dolan lassan kinövi a csodagyerek címkét, de amit csinál, még mindig lehengerlő: évente-kétévente forgat egy filmet, amelyet Cannes-ban mutatnak be, körülrajongja a filmes szaksajtó, és egyre nagyobb sztárokkal dolgozik. Az Ez csak a világ végét mondjuk pont rosszul fogadta a kritikusok többsége, de nekem tetszett, mert iszonyúan energikus, vibráló film. Egy fiatal férfiról szól, aki hosszú évek után hazamegy a családjához, hogy közölje velük, haldoklik.
Dolannek öt-hat beszélgetés is elég hozzá, hogy megcsinálja a filmet: a családtagok különböző felállásokban nyúzzák egymást, a kapcsolati dinamikák folyton változnak, eközben a főhőssel együtt mi is alámerülünk a fojtogató családi viszálykodásokba és kitörő szeretetrohamokba. Moziban különösen nagy élmény a film, pláne, amikor Dolan jó hangosan elkezdi üvöltetni a Dragostea din teit az O-Zone-tól.
Az ember, aki mindent tudott (Swiss Army Man)
A film, amelyben Daniel Radcliffe egy beszélő, partra mosott hullát játszik. Kell ennél több?
Ha valakinek ez még nem elég meggyőző, akkor annak írjuk, hogy Az ember, aki mindent tudott címre lefordított Dan Kwan- és Daniel Scheinert-film egy fantasybe oltott vígjáték, amelyben egy lakatlan szigeten ragadt ember (Paul Dano) utolsó kétségbeesésében egy hullával (Radcliffe) barátkozik össze.
Rájön, hogy a holttest egy multifunkciós eszköz, így a Manny névre hallgató megboldogult nemcsak társa lehet a magányos időkben, hanem praktikus szerkezet bizonyos problémák megoldására a vadonban. Innentől kezdve pedig mindennek már csak az ő fantáziája szab határt. (CsH)
Fiú a vonaton (The Boy on the Train)
Az amerikai Roger Deutsch érdekes figura: a hetvenes években Susan Sontag lakásában bérelt szobát, összeismerkedett a New York-i értelmiség krémjével, aztán művészek sofőrjeként dolgozott. Később kezdett el kísérleti filmeket csinálni, lírai etűdöket és játékos áldokumentumfilmeket is forgatott (az augusztusi Filmvilágban jelent meg róla egy portré).
Egy ideje Budapesten él, és most rendezett egy filmet önmagáról. Mármint egy Roger Deutsch nevű rendezőről, aki visszatér Budapestre egy régebbi filmje vetítésére, és találkozik valakivel, aki azt állítja, hogy játszott a filmjében, de nem tetszik neki, ahogy a rendező ábrázolta őt. A csavarosnak tűnő történetben egy James Eckhouse nevű színész a főszereplő, de Tóth Barnabás és Szervét Tibor is játszanak benne. (KB)
Miért tűnik érdekesnek egy 18. században játszódó kosztümös Jane Austen-adaptáció, amelyben csinosan öltözött úrhölgyek diskurálnak és fogadják lesütött szemmel udvarlóik szép szavait? Hát azért, mert Whit Stillman rendezte, a kilencvenes évekbeli amerikai függetlenfilm kultikus alakja, akinél senki sem tudott kellemesebb filmeket csinálni a nyavalygó felső középosztálybeli fehér fiatalokról.
A Metropolitan és A diszkó végnapjai fémjelezte csúcskorszaknak már vége, de Chloe Sevigny és Kate Beckinsale még a fedélzeten vannak, úgyhogy remélem, ebben a filmben pont ugyanaz fog történni, mint A diszkó végnapjaiban, csak rakott szoknyában lesznek a szereplők. (KB)
Egyes nők (Certain Women)
Csupa klassz színésznő, akiknek mind jól áll az önállóság és a vidék! Kelly Reichardt rendező egy filmbe tette Kristen Stewartot, Michelle Williamst és Laura Dernt, akik mindannyian játszottak már olyan filmekben, ahol a függetlenségük, az autonómiájuk volt a kulcskérdés, az önállóság keresése motiválta őket.
Az Egyes nőkben három erős, öntudatos nő útját követhetjük végig, akiknek anyaként, feleségként, szeretőként, ügyvédként kell helyt állniuk, a munkahelyi szexizmussal kell megküzdeniük, netán egy kockázatos üzletet kell tökösen lebonyolítaniuk. Mindezt Északnyugat-Amerika végtelen síkságain, Montana déli részének zavarba ejtően csendes állottságában. (CsH)
Elvis és Nixon (Elvis & Nixon)
A 20. századi Egyesült Államok két meghatározó figurájának, Elvis Presley és Richard Nixon elnök találkozásának története, amely szerint Elvis elmegy Washingtonba, hogy kezet fogjon a világ legbefolyásosabb emberével, és szemezgessen az amerikai elnök M&M’s-éből, már önmagában legendás – és abszurd – esemény, hát még, ha ezt filmben fel is dolgozzák! Bár Liza Johnson rendezésétől általában nem ájultak el a kritikusok, már azért érdemes lesz megnézni a filmet, hogy kiderüljön: Kevin Spacey le tudja-e venni Frank Underwood öltönyét egy másik, hasonlóan korrupt politikus kedvéért.
Három további érv a film mellett: a ’70-es évek, Michael Shannon, és megismerjük az amerikai Nemzeti Levéltár egyik legkeresettebb fotójának történetét. (CsH)
