Most éppen Miskolcon bontakozik ki egy
csata a cementgyár újraindítása körül. Nyilvánvalóan ebben az országrészben minden új munkahely borzasztóan kell, pláne egy olyan városban, ahol ott élnek azok is, akiket a gyár évekkel ezelőtti bezárásakor bocsátottak el. Igen ám, csakhogy a gyár, míg működött, is folyamatosan vitát generált, ugyanis a környéken élők sokat panaszkodtak porra, füstre. Most, hogy szóba került az újraindítás, még nehezebb a helyzet, a környéken élők és a tapolcai üdülőövezet lakói érthető módon elég idegesek az ötlettől. Most aláírásgyűjtés indult – hiába győzködik a népet a befektető képviselői, hogy nem lesz gond a működéssel.
Nem ez az egyedüli ilyen eset. A BÉM, a borsodi
ércelőkészítő körül is állandó csata dúlt, hogy működhet vagy sem. Végül is munkahelyek ide vagy oda, a
gyár leállt, mert nem kapta meg a működéshez az engedélyt. De felhozhatnám a tokaji vidékre tervezett
szalmaerőmű ügyét is, amit aztán szintén nem engedélyeztek, hiszen világörökségi területről van szó, ráadásul a helyi bortermelők is meglehetősen indulatosan tiltakoztak.
Minden ilyen ügy alapvetően a bizalmatlanságról szól. Arról, hogy nincs bizodalmunk abban, hogy ha valamiről megígérik, nem lesz vele környezeti gond, az úgy is lesz. Nem bízunk sem a befektetőkben, sem az állami hatóságokban, sem a döntéshozókban. Az előzőekben emlegetett gyártervek, bezárások környékén is ténykedtek politikusok – volt, aki a tüntetőkkel tartott, s volt, aki a befektetők igazát bizonygatta. Sok múlt azon, hogy éppen valaki kormányon volt, tehát a vállát nyomta a munkahelyteremtés gondja, felelőssége, avagy ellenzékben, ahonnan azért valljuk be, egyszerűbb tiltakozni-írja mai jegyzetében Kiss főszerkesztő az Észamagyarban
