Több olyan megemlékezés is
megfogalmazódik, teljes joggal, amely Luterán László vállalkozói, vállalatvezetői tevékenységét méltatja. Olyanok is elhangzanak, amelyek a miskolci közéletben vállalt szerepeit sorolják fel. Teljes joggal; ugyanis egy fontos személyiség hagyott itt bennünket. Én is róla fogok beszélni.
„Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak elrepültek.” Ezt a mondatot egy könyvben olvastam, és amikor a telefonban azt a másik mondatot hallottam, hogy „Meghalt Luterán Laci”, létrejött valami dermesztő összecsengés. Kínunkban ugyanis méricskéljük a veszteséget, mintha lenne bármilyen mértékegysége az erdő hirtelen csendjének, az ürességnek. Ám nincs ilyen mértékegység, mérőszám. Így a veszteség mérhetetlen. Elrepültek a madarak.
A halandó, az esendő embert siratom. A barátunkat.
„Többé soha
nem gyúl ki halvány-furcsa mosolya.
Szegény a forgandó, tündér szerencse,
hogy e csodát újólag megteremtse.” – írja Kosztolányi a Halotti Beszéd című versében. Igen, talán az a halvány-furcsa mosoly, ha pontosak akarunk lenni. Pedig először én nem ezt láttam, nem ezt a mosolyt. Már meg nem mondom hol voltunk, egy nagyobb társasággal valahol. Emlékeim szerint akkor találkoztunk először. Persze, tudtam, ki ő, mármint azt a részét, hogy milyen meghatározó vállalatok vezérigazgatói székeiben ül. Bemutatkoztunk, velem szemben egy elég vékony, arányos alkatú, kissé kopaszodó, szemüveges férfi. Látszik, hogy nagyon okos. Meg az is, hogy tartok tőle. Olyan matematikus, könyvelő forma, enyhén poroszos alkatú figura. Pont ez hiányzott! – gondolom magamban. Ez a precíz, szikár eszű pali egy másodperc alatt kiszúrja az összes slendriánságomat, rajtacsíp a szélhámoskodásomon, ez bizony tetten fog érni. És majd kíméletlenül bizonyít. Hát ebből a helyzetből egy meghitt mondat, egy közepes poén ki nem jön – gondoltam akkor én. Mégis elindult valamilyen beszélgetés, kiderült: nem tévedtem. Logikusan érvelő, éles elméjű, tájékozott vezetőről van szó, akitől néha nem idegen egy kis gunyorosság sem. Nem alakoskodik. Ilyen.
Mégis kezdtem gyanakodni. Valahogy a hanghordozás, néhány gondolattársítás, egy-egy félmondat miatt.
Aztán leestem a lábamról, csak nyöszörögtem, sajgott mindenem. Én még életemben olyan odaadóan gondoskodó, aggódó fiút nem láttam, mint Laci. Mintha az ő szakszerű, de szeretetteljes ápolásán múlna kizárólag, hogy összeforrnak-e a csontjaim. És hogy jól forrnak-e össze. Semmi fölösleges ajnározás, annál több odafigyelés, aprólékosság, a szeretet találékonysága. Nagyon figyeltem. Mire fel, vagy mekkora hülye is vagyok én? Semekkora. Nem alakoskodik. Ilyen.
Aztán hozott egyszer Kínából egy könyvet ajándékba, Kerouac: Úton című könyvét. Kínaiul, a hosszú téli estékre. Eldőlt minden. Minden, ami lényeges. Kitörölhetetlenné vált az a halvány-furcsa mosoly, a cinkosság megdicsőüléseken, bukásokon átvezető, megfellebbezhetetlen bizonyossága.
A sikerek, a veszteségek immáron visszavonhatatlanul véget értek. A hányattatások időszaka is lezárult. Ijedten meredünk egymásra, méltatunk, fecsegünk, hogy ne halljuk a fogunk vacogását. Vagy hallgatunk megriadt lélekkel. Tehetünk bármit, nincs hova menekülni. Nincs vigasz, tudom. Nekem mégis az a halvány-furcsa mosoly. Isten veled, Laci!
