A hazai nagy nyári fesztiválok között az Efott
leginkább abban egyedülálló, hogy évről-évre máshol tartják. Így garantált a változatosság, ráadásul az utóbbi években megszűnt fesztiválokra gondolva praktikus is lehet, ha a rendezvény nem kötődik egyetlen helyszínhez. Ebben az évben a házigazda a Miskolci Egyetem lett. A közelség és némi kötődés – többek között levelezős egyetemi tanulmányaim – miatt idén először döntöttem úgy, hogy végre-valahára kipróbálom ezt a fesztivált is, ha már főiskolás és egyetemista éveimből kimaradt. Ha nem is egész hétre, de legalább a hétvége erejéig ellátogattam. Amire kezdetben nem számítottam, hogy idén ez lett első számú júliusi programom a Hegyalja elmaradásával… Szóval évek óta először nem a Tisza-partra, hanem a Tiszai pályaudvarra indultam el.
Délután kicsit elidőztem a városban, majd következett a beköltözés – sátorozás, vagy egyetemi koli helyett, inkább a belváros környékén, az Avas túloldalának tövében választottunk szálláshelyet. Egy kis rápihenés után indultunk az Egyetemvárosba. Már a villamoson és buszon is észre lehetett venni karszalagos embereket, de leginkább akkor lett fesztiválérzetem, amikor a helyszín felé közeledve fűben ücsörgő húszon- és tizenéveseket láttam. A karszalag felvétele zökkenőmentesen ment, akárcsak a fizetőeszközként használatos fesztiválkártya kiváltása (amihez egyébként kellő sűrűséggel helyeztek el töltőpontokat, így nem nagyon láttam tömött sorokat előttük). Utána a szemrevételezés következett, a helyszín kiismerése. Raktak ki ugyan térképet, az egyes helyekre pedig el is helyezték nagy méretben a térkép szerinti számokat, ennek ellenére némi időbe telt, amíg megtaláltam a nagyszínpadot – sikerült úgy helyezni, hogy oda kelljen a lehető leghosszabb utat megtenni a bejárattól. Útközben hallgathattam a meglehetősen sűrűn elhelyezett kisebb színpadok és sátrak egymás ellen szóló zenéinek összekavarodását.
Ami a zenei kínálatot illeti, nagyrészt a szokásosnak mondható fesztiválos felhozatal volt, az Efottra jellemzően, döntően magyarok. Külföldről a ’90-es éveket idéző diszkósztárokat hívtak (ilyenkor óhatatlanul kicsit öregnek érzem magam, hogy már ez is retrónak számít), de különösebben nem voltam kifejezetten kíváncsi rájuk. Annál inkább a „kólás” nagyszínpad pénteki felhozatalára, amely igazi rocklegendák estje volt – azokkal az együttesekkel, akiknek a fesztivál plakátján valamiért csak az alsó sor jutott… Igaz, közülük a Kalapács zenekarról lemaradtam, mert azalatt még inkább a szálláson lazultunk – régi fesztiválos tapasztalat, hogy nem érdemes az embernek túl sűrűn betábláznia magát, úgysem valósul meg maradéktalanul. Az utána következő Deák Bill Blues Bandnek is már csak a végére értem oda (talán többet hallottam volna belőle, ha könnyebb lett volna eltalálni a színpadig), amikor Bill kapitány szokásos szívélyes stílusában mondott köszönetet az egyébként szép számú közönségnek. Erre az estére jól láthatóan odagyűltek a nagyszínpad elé a rocker arcok, nem csak az egyetemista-főiskolás korosztály, hanem tőlük idősebb generációk is.
A várakozás alatt hűsítettem magam némi sörrel, amit visszaváltható korsóból lehetett inni (ráadásul akasztható füle is volt, így könnyen lehetett hordozni). Majd végre következtek a rock elefántjai, azaz a Karthago – ideje volt már, hogy egyszer őket is megnézzem élőben. Első alkalommal szerepeltek az Efotton, sikerült méltón letenni a névjegyüket. Bár kissé rövid műsoridő jutott nekik, de ahhoz elég, hogy nagyobb régi slágereik elhangozzanak. Mellettük egy dalnak jutott hely a legutóbbi albumról, ez volt a 30 év után – ami azóta már öt évvel több. Ráadásul máig ugyanabban a felállásban, ami még inkább fokozza az élményt, hogy az ember egy legendás zenekart láthat. Természetesen megváltozott formáció is lehet jó, mégis ad valami pluszt, ha nem csupán a név és egy-két hírmondónak megmaradt tag idézi a klasszikus korszakot. És persze a zenéjük is úgy szól ma is, ahogy kell. Takáts Tamás mellett a többiek is hallatták a hangjukat, először a Csak a zene szól erejéig cseréltek szerepet Kocsándi Mikivel, aki később bizonyította, hogy A dob mögül sem gond az éneklés. Ezt a dalt szólókkal is tarkították; Gidó, a csapat mókamestere pedig elénekeltette a közönséggel a Császti-lászti… kezdetű rigmust.
A vége felé hangzottak el a Karthago himnuszainak számító darabok, előbb az Apáink útján, majd az Árulót követően a fájdalmasan szép Requiem. Hogy a zárás mégis pozitív hangvételű legyen, a Lépd át a múltat lett a finálé, amiben Takáts mellett Szigeti Ferenc is énekelt.
A Karthago műsora: 01. Ha neked kevés; 02. Barátok nélkül; 03. Senki lánya; 04. Csak a zene szól; 05. Indulj tovább; 06. 30 év után; 07. A dob mögül; 08. Apáink útján; 09. Az áruló; 10. Requiem; 11. Lépd át a múltat
Nem kevésbé nagy név volt a következő zenekar: az Edda a jubileumi turnéja keretében látogatott el a fesztiválra. Négy éve 30 évesek voltak, idén 40 éves fennállásukat ünnepelték – nincs itt semmi számolási hiba. A „trükk” annyi, hogy többféle időszámítás létezik: az első nagylemez 1980-as megjelenését szokás „országos” születésnapként számon tartani, míg 1974 az ős-Edda megalakulását jelenti – aminek felidézéshez a lehető legautentikusabb helyszínen volt a fesztivál. Igaz, a Karthagoval ellentétben, a régi időből hosszú évek óta már csak Pataky Attila maradt – ugyanakkor azt is el kell ismerni, hogy a mostani felállás több ideje játszik együtt, mint bármelyik más korábbi, és külön-külön is a jelenlegi tagok töltötték el a legtöbb időt posztjukon.
Őket már számos alkalommal láttam élőben, a közelmúltból vegyes emlékeim voltak. Legutóbbi a tavalyi Hegyalja Fesztiválon egész jól éreztem magam az Eddán, ugyanakkor szintén tavaly nyáron volt alkalmam megtekinteni Pataky Attilának egy szóló fellépését is (koncertnek túlzás lenne nevezni), ahol Edda-slágerek mellett egyéb is elhangzott – azt inkább jobb lenne feledni.
Szerencsére azonban ez egy Edda-koncert volt, amin a rockzene szólt (legfeljebb néhány populárisba hajló dallal, mint például a Háromszor). A koncert kezdete kevéssé ugyan még nem kevésbé kötött le, a Bakancsos-korszakot idéző egyvelegtől kezdve viszont már egyre inkább lehetett érezni, hogy az Edda ennyi nagy slágerrel és ilyen tehetséges zenészekkel itt egyszerűen nem tud mellélőni. Az Edda Bluesról pedig nem kell mondani, miért is külön élmény ezen az estén hallani… Szóval, az Edda is sikerrel hódította meg a nagyszínpad közönségét. Egy dolog volt kissé fura: Pataky Gergő, Attila fia feltűnően sokszor vendégszerepelt, szinte már olyan volt, mintha az együttes második énekese lett volna.
Az Edda műsora: 01. Táltos örökség; 02. Tűzközelben; 03. A test szava; 04. Boszorkánytánc; 05. A keselyű; 06. Kínoz egy ének; 07. Minden sarkon álltam már; 08. Egek felé kiáltottam; 09. Inog a világ; 10. Csak bírd ki; 11. Elhagyom a várost (Edda Blues); 12. Hűtlen; 13. Éjjel érkezem (refrén); 14. Gyere őrült; 15. Háromszor; 16. Mi vagyunk a rock; ráadás: 17. A kör; 18. Kölyköd voltam.
A színpad pénteki programját az „őszinte, kőkemény” vonalat folytatva a P. Mobil zárta, akiket néhány héttel korábban Nyíregyházán is meghallgattam. Schuster Lóránt betegsége miatt továbbra is öt fővel álltak színpadra. A műsor nagyrészt hasonlított a nyíregyházihoz, az akkorihoz képest a Visszajövök és az Aranyásó szakkör kimaradt, volt viszont a Babolcsai néni, amit Szebelédi Zsolt szólója is tarkított. A P. Mobil koncertjeinek állandó darabjai között pedig van egy dal, amely ezen a helyen hallani maga a non plus ultra – talán nem kell mondani, melyik. Nem miskolciként többet is jelent számomra, mint az Edda Blues, jobban kifejezi a viszonyulásomat a városhoz.
A zárás itt is az akusztikus blokk volt, a Kétforintos dal közben – amely ezen az estén nem hangzott el szokványos hangszerelésben – valósággal záporoztak az érmék, sőt utána is. A zenekar ugyan levonult, de ennyivel nem lehetett vége, így visszatértek, és itt is A pofádat befogod lett a stílszerű zárás. Utána a közönség egy része „P. Mobil, P. Mobil”-t, más része „Szép volt, fiúk!”-at skandált. Az „örökmozgó” így csonkán felállva is bizonyított a fesztiválon. De elmondható ez a színpad többi aznapi fellépőjére is (Deák Billről csak a nézőszám alapján tudok következtetni). A plakátokon írhatják őket akárhová, kár lenne még leírni őket.
A P. Mobil műsora: 01. Farkasok völgye – Kárpát-medence; 02. Élsz-e még; 03. Rocktóber; 04. Menj tovább; 05. Miskolc; 06. Ötvenéves férfi; 07. Mobilizmo; 08. Nyomjad papa; 09. Ha újrakezdeném; 10. Ez az élet, Babolcsai néni!; 11. Lámpagyár; 12. Oh yeah!; 13. Utolsó cigaretta; 14. Kopaszkutya (HBB); 15. Örökmozgó; 16. Embered voltam (akusztikus); 17. Kétforintos dal (akusztikus); ráadás: 18. A pofádat befogod.
Ezután komplett koncertet már nem hallgattam meg, a „szabadprogramon” volt a sor. Legtöbbet még a Guns ‘n Roses tribute band Hollywood Rose-ból láttam, többek között azt, ahogy frontemberük a közönség soraiba is lement énekelni. Utána mentem eltenni magam a következő napra. Olyannyira sikerült eltennem magam, hogy még később mentem ki, mint pénteken. Külső szálláshelyen el tud repülni az idő, főleg megfelelő társaságban… Míg előző napon a nagyszínpadot céloztam meg, szombatra nem volt igazán előzetes tervem, inkább spontán válogattam a „zenei svédasztalból”. A kiszűrődő hangokat követve abba a sátorba a mentem, ahol egy helyi banda, a MIEZ (Miskolci Illés EmlékZenekar) játszott (ők amúgy állandó műsorszámnak számítottak a fesztivál során, az előző három napon is felléptek).
A sátorban ugyan fél ház sem volt (persze nem tudhatom, hogy a korábbi napokon hányan látták már), de a jelenlévő közönség lelkesen szórakozott, ráadásul kellemes meglepetésre, nagyrészt fiatalok voltak jelen. Éppen egy István, a király blokkba sikerült belecsöppennem: a bevezetőt (Mondd, te kit választanál?) követően megszólaltatták a Koppány- és az István-oldalt is: előbb az Áldozatunk, fogadjátok szólt (erről megjegyezték, hogy előző nap az eredeti darabban játszó Deák Bill Gyula is énekelte a fesztiválon), majd a Felkelt a napunk. Végül pedig „egymásra eresztették” a két oldalt a Nincs más út, csak az Isten útja című dalban. Utána Illés Lajos szerzeményeit vették elő (a Koncz Zsuzsának írt Valahol egy lány, Miért hagytuk, hogy így legyen, Óh, kisleány). Ezt pedig önfeledt rock ‘n roll buli követte (Sárika, Kugli, Good Bye London, Little Richard). Ugyan többször is búcsúzkodtak, de a közönség nem nagyon akarta elengedni őket. Így még megismételték az Áldozatunk fogadjátokat, ami szerintük a négy napos koncertsorozatuk legnagyobb slágerének bizonyult.
A nap másik koncertje, amit még hosszabban hallgattam, az Ossian volt a „vodkás” színpadon. Mindössze az első néhány számról maradtam le, miközben némi délszláv ennivalót vettem magamhoz (bár azalatt sem ültem messze a színpadtól, de a szomszéd sátrakból jövő tuc-tuc jobban oda hallatszott). Az Ítéletnap közben kapcsolódtam be a koncertre, amire rendesen egybegyűltek a fesztiválra látogató rockerek, betöltve a színpad előtti placcot. És meg is kapták, amire vártak.
Lehet mondani az Ossianról a szokásos közhelyeket (ez már nem olyan, mint Maróthy Zolival; minek évente új lemez, amikor úgyis a régi számokat ismeri a nép stb.), de valahogyan meg tudják mozgatni a közönségüket. Igazi felszabadult heavy metal buli volt ez. Egy brahi feldolgozás is elhangzott, Brahmstól a Magyar táncok felpörgetett változatában megcsillantották tudásukat a gitárosok, sőt a dobos srác is szólózott közben. A koncert végén egyedül az okozhatott némi hiányérzetet, hogy ráadás nélkül, hirtelen távoztak. Pedig a közönség igazán megérdemelte volna, ha már Paksi Endre is annyira dicsérte őket, hogy mennyire „k*rva jók”.
Utána már újra csak „szabadprogram” ment. A nagyszínpadnál éppen a Punnany Massif koncertje ért véget, így láthattam, hogy tekintélyes létszámú közönséget vonzottak. A szomszédos sátorban pedig az Anna and the Barbies befejezését csíptem el, ugrándozva még egy jót a Nyuszikára. Majd belekukkantottam a nagyszínpadon előadott Rippel-show-ba. Utána vissza a „vodkás” színpadhoz, ahol a Moby Dick szólt, az Ossianhoz képest, nagyjából fele akkora közönség előtt.
Levezetésnek még kicsit elhallgattuk, majd tovább mászkáltunk, aztán visszaváltottuk a kártyát és a korsót, és búcsút vettünk. Ha mennyiséget nézünk, talán nem olyan sok koncerten voltam egy fesztiválhoz képest, de ennyi is elég volt ahhoz, hogy jó szájízzel távozhassak. A vasárnap délelőtt pedig már a készülődésről szólt: irány újra a Tiszai pályaudvar, amely természetesen fesztiválozók megszállása alá került. Hogy megyek-e még később Efottra, az sok mindentől függ. Hogy a városba visszatérek még, valószínűbb, elvégre „Ez a város, Miskolc mindig várni fog…”
Vass Gergely, 2014. augusztus 02 http://passzio.hu/
