„Pékgyerek. Gyöngyösi. Ereiben tót vér csörgedez. Franciás. Hírlapíró. Baloldali. Bivalyerős” – így jellemezte barátját Bächer Iván zseniális tömörséggel.
Október 28-án, halálának évfordulóján Hovanyecz Lászlóra emlékezünk. 2013-ban Bächer Iván úgy küzdött betegségével, hogy az év elején még ő búcsúztatta közeli barátai közül E. Fehér Pált, majd azzal is meg kellett birkóznia, hogy október 28-án Hovanyecz László is meghalt. Róla már nem Bächer Iván írta a nekrológot a Népszabadságba, de a szerző, Friss Róbert éppen Ivánt idézve búcsúzott a kiváló Hovanyecz Lászlótól.
Az ő emlékére ajánljuk olvasóinknak Bächer Iván 2010-ben megjelent Hovanyecz-portréját – de előtte jöjjön Sós B. Péter kollégánk írása, aki – amíg lehetett – a Népszava Szép Szó mellékletében idézte meg “a múlt ködlovagjait”. Kollégánk egy újabb anekdotát hozott Hovanyecz Lászlóról:
— — — — — —
SBP: A múlt ködlovagjai
„Hovanyecz Lászlónál, a Schlosser szabadegyetem professzoránál hitelesebben senki nem volt baloldali az akkori környezetünkben. Mondhatni, lehetetlen volt őt hitelességben, őszinteségben és gyakorlatiasságban balról előzni.
Bächer is harsány baloldali volt, meg a többiek is, de inkább világnézetileg, tanultan, azzal a jelszóval, hogy márpedig az ember támogatja nehezebb körülmények közé született embertársait.
Hovanyecz viszont, mint „gyöngyösi pékgyerek” ezt születésileg hozta magával, és művelte ki magában. Mindenre volt egy finomra csiszolt anekdotája, amelyeknél a levegővételt, a hatásszünetet és a csattanót is pontosan kidolgozta az évtizedek alatt.
Ilyen volt a sokszor hallott, kicsit obszcén története arról, amikor Hovanyecz, mint franciás egyetemista a hatvanas években Nizzában járt és egy magyar filozófus barátjával egyszer a kikötőben sétáltak. Éppen befutott egy hajó. A matrózok harsányan szétszéledtek a városban, és pillanatok alatt eltűntek az utcákról a prostituáltak. Hovanyeczék figyelték az eseményeket, és ahogy utólag elmesélte, aprólékosan színezte, hogy már szinte minden nő eltűnt valamelyik matrózzal, amikor lecsoszogott egy fürdőköpenyes öregúr, és az egyik utolsó, kicsit öreg, kicsit szakadt ott maradt nővel bement egy házba. Vártak. Kis idő múlva az öreg kijött. Megkérdezték tőle, mi történt. Az öreg értetlenül nézett rájuk: – Mi történt volna? Én ültem, ő meg…
Hovanyecz és filozófus társa ezen mélyen elgondolkodtak. És kétségbe estek világnézetileg. Arra a következtetésre jutottak, hogy a kommunizmust lehetetlen megvalósítani. Mert a kommunizmusban ki intézne el egy ilyen öreg bácsit?”
– – – – – – – – – – – – – – – –
Bächer Iván: Hovanyecz
Pékgyerek. Gyöngyösi. Ereiben tót vér csörgedez. Franciás. Hírlapíró. Baloldali. Bivalyerős. Hetvenéves.
Pék fiának születni: sors. A pék mestersége évezredes, ősi. Nem olyan, mint a politológusé. Olyan, mint a molnáré, a halászé, a papé. Van is benne szakrális elem, őselemekkel küzd a pék: a gabonával, a vízzel, a tűzzel; ő dagasztja, keleszti, süti az életet. A pék mindig más ember, mint a többi. Más az életritmusa, mint a többinek, máskor fekszik, máskor kel. Minden pék erős, mert másképp nem lehetne pék. Minden pék öntudatos, mert tudja, hogy ő nem pótolható. A pék fia más lesz óhatatlanul, mint a többi.
Gyöngyösön születni is súlyos vállalás. Nemcsak azért, mert a gyöngyösi tudja, hogy az ember hajléka újra és újra leég, de a gyöngyösi első kézből szerez a katolicizmusból is tapasztalást, továbbá, ha akarná, sem felejthetné, hogy vannak szlovákok és cigányok is a földön. No meg aki gyöngyösi, az megtanul birkózni a borral is.
Hovanyecz László apja pék volt, de ő nem lett az: ő kitanult, nadrágos ember lett, történelmes, franciás, világ- és magyar irodalmat olvasó, írástudó. Tudja és mondja is, hogy ez saját erőből nem lett volna lehető. Ehhez kellett egy kor, amelyet ma fitymálva, megvetőn vagy gyűlölettel szokás felemlegetni, annak első emberének nevével billogozva. Ezt azonban nem ajánlatos Hovanyecz jelenlétében tenni hangosan. Őelőtte az az elit, amelyik a huszonegyedik századra sok tehetséges gyermektől vette el a felemelkedés jussát, amely gyermekeket hagyott elmaradottságban, szükségben; ez az elit őelőtte meg nem áll.
Hovanyecz kolléga manapság már kevesebbet ír. Írt ő eleget éppen, írt, szerkesztett – még főszerkesztett is, sőt ma is csinál ilyest –, tanított, megtette dolgát becsülettel. Munkásságának vastagja e laphoz, a Népszabadsághoz kötötte, köti. Jó néhány interjúkönyvön – épp most is jön ki tőle egy –, pár gondosan szerkesztett cikkgyűjteményen túl cikkek, tárcák ezrei maradnak utána. Igaz hírlapíróhoz méltón „vitt minden vonalat”. Bármiről bármikor írt ő, ha kellett. De sohase bármit. És az sem igaz, hogy bármiről írt; témaválasztásai is tükrözik szilárd értékrendjét: baloldaliságát, emberszeret etét, minden nacionalizmus utálatát és a kultúrához való szakíthatatlan kötelékeit. Tudja, írja, hogy csak a kultúra a nemzet és semmi más. Könyvek százairól írt és ír recenziókat, tudósok tucatjait kérdezte ki, egyszerű emberek hosszú soráról készített pontos portrét. Hovanyecz László nem „trendi”. Feledett emberekről ír leginkább, Moldováról és az öreg Marosánról, Gáll Ernőről, Romány Pálról vagy Fekete Jánosról. Letagadott, összehazudozott korokra emlékezik és emlékeztet: az 1918-as polgári forradalomra vagy a Kádár-korra.
Hovanyecz nem fontoskodott, nem forgolódott soha, nem aspirált díjra – talán egy Demény Pál-emlékérem kivételével –, nem is nagyon kapott olyasmit; nincs benne pikszisben, kánonban, szöveggyűjteményben. Igazi újságíró, napi robotos ő.
Mellesleg fölnevelt öt gyereket, öt lányt noch dazu, becsülettel gondoskodott asszonyokról, öregekről, ha kellett. Enkézzel felhúzott két-három házat, beutazta Európát, főként annak keleti felét, mert az érdekelte; mert ez a közös kelet-európai sors az övé. Azon kevés baloldaliak közé tartozik, akik bejárták – zsidós kalauzolással – Kárpátalját, be – magyarokkal, románokkal, szlovákokkal – Erdélyt, Felvidéket, be az egész boldogult Nagy-Magyarországot. Igazi haza-járó lélek. És persze mindent megírt és persze: jól.
Manapság a „jó embereket” gyűjtő Bródy unoka, Alexander Brody egyik famulusa, segítője, irodalmi titkára, vagy egyszerűen barátja, munkatársa is; szervez, szerkeszt, ír. A régvolt magyar szociáldemokrácia és a polgári progresszió közös hagyománya, 1918 hagyománya aligha véletlenül találkozik Hovanyecz napi munkájában.
Aki közben él és élt is sokat. Nemegyszer szilajul. Előadódott, hogy ő benyitott egy ajtón, és az az ajtó bezuhant tokostul. De hát tehet ő erről? Tehet ő arról, hogy pékgyerek? Tehet ő arról, hogy erős?
A gyönge embert, azt a jó szeretni. A butát, az elesettet, a szegény kis aranyost. Az okosat, a büszkét, az erőset nehezebb. Az igazi szeretés, az erős ember szeretése fárasztó.
Hovanyecz Laci értelmes ember, és erős, mint egy bivaly. Őt fárasztó szeretni. De muszáj.
Bächer Iván
Megjelent a Népszabadság 2010. május 22-i számában.
A fotót Kovalovszky Dániel készítette: „Hovanyecz László interjúkészítés közben”
Kevesebb megjelenítése
