Patrióták
Juhász Roland, a TISZA miskolci országgyűlési képviselője büszkén kiposztolta, hogy saját maga fizeti a parlamenti munkájához használt telefonja havi számláját. A mellékelt számla végösszege: 3737 forint.
Juhász Roland, a TISZA miskolci országgyűlési képviselője büszkén kiposztolta, hogy saját maga fizeti a parlamenti munkájához használt telefonja havi számláját. A mellékelt számla végösszege: 3737 forint.Csakhogy van egy fontos részlet, amit a posztból kihagyott: ezt nem önként vállalta.
A 2026-ban megváltozott szabályok alapján az Országgyűlés Hivatala ugyan továbbra is biztosítja a képviselőknek a telefont, a SIM-kártyát és a szolgáltatást, de a mobilszolgáltatás teljes költségét már a képviselő viseli. A számlát pedig automatikusan levonják a javadalmazásából. Juhász saját számláján is ez olvasható: „Fizetés módja: munkabérből levonás”.
Vagyis nem arról van szó, hogy Juhász Roland önként lemondott volna egy neki járó, közpénzből fizetett telefonszámláról. Azt fizeti, amit a szabályok alapján egyébként is neki kell fizetnie.
Még a saját követőinek egy része is kiszúrta, mennyire szerencsétlen ez a kommunikáció.
„Te egy igazi hős vagy! Az egyszerű halandók pedig fizetik saját maguk ezt a 2 szolgáltatást minimum havi 20 ezer forintért” – írta az egyik kommentelő.
„Elég jó ez a flottatarifa, hogyan lehet csatlakozni?” – kérdezte egy másik.
Egy könyvelőként bemutatkozó, saját állítása szerint Juhászra és a TISZA-ra szavazó hozzászóló pedig azt írta: „Ezt teljesen felesleges volt kirakni.”
És van még egy érdekes arány: Juhász képviselői javadalmazása havi bruttó 2 357 087 forint. Ehhez képest a büszkén bemutatott 3737 forint nagyjából a havi bruttó javadalmazásának 0,16 százaléka.
Tehát egy több mint kétmilliós képviselői fizetés mellett politikai erényként mutatja be egy 3737 forintos számla befizetését, amelyet ráadásul a szabályok szerint eleve neki kell állnia.
Nem csoda, hogy ezt a parasztvakítást még a saját követői közül sem mindenki vette be.
Egy válasz
Ő is csak egy kéjelgő a 141-ből.
„Hol van az a pont, ahol egy társadalom azt mondja magának: eddig és ne tovább?
Mert óriási különbség van igazságszolgáltatás és megtorlás között.
Az egyikben vannak szabályok, bizonyítékok, jogok, bíróság és ítélet.
A másikban indulat van. Gyűlölet. Elégtételvágy. És egy tömeg, amely már előre eldöntötte, hogy a másik ember mit érdemel. És engem nem az ijeszt meg igazán, hogy felelősséget akarunk.
Hanem az, amikor már nem elég az igazság.
Amikor látni akarjuk, hogy valakit elvisznek.
Hogy megalázzák.
Hogy összetörik.
Hogy szenved.
És itt szeretnék valami nagyon keményet mondani.
Ha már nem igazságot akarsz, hanem látni akarod a másik ember szenvedését, akkor állj meg egy pillanatra. Mert onnantól már nem őt minősíted. Hanem saját magadat!
Lehet, hogy szerinted rengeteget ártott az országnak. Lehet, hogy szerinted pénzt lopott, hazudott, visszaélt a hatalmával.
Lehet, hogy haragszol rá.
Lehet, hogy gyűlölöd.
De még akkor is maradjon benned valami, ami azt mondja:
„Nem akarom látni, hogy egy másik embert megaláznak. Nem akarom látni, hogy kínozzák. Nem akarom látni, hogy odáig érjünk el mint a középkorban, hogy kivégezzék, mi meg csak körbeálljuk és tapsoljuk. Mert én nem akarok ilyen emberré válni.”
Azért, mert te megérdemled, hogy ne veszítsd el a saját emberségedet.
Ez az a pont, amit szerintem ma nagyon sokan elfelejtenek.
Azt mondják: „de hát megérdemli”.
És talán ez az egyik legveszélyesebb mondat, amit ember kimondhat.
Mert a történelem legsötétebb időszakai is tele voltak olyan emberekkel, akik meg voltak győződve arról, hogy azok, akikkel kegyetlenül bánnak, „megérdemlik”.
A kegyetlenség ritkán úgy kezdődik, hogy valaki egyik napról a másikra szörnyeteggé válik.
Úgy kezdődik, hogy azt mondja:
„Vele lehet.”
Ma annak tapsolsz, hogy elviszik.
Holnap annak, hogy megalázzák.
Holnapután már talán annak is, hogy szenved.
És egyszer csak ott áll egy tömeg, amely már nem kérdez semmit. Csak tapsol.
Én nem akarok ilyen országban élni.”