A Börzsöny lábainál fekvő falut Jenőnek hívták. Mivel a honfoglalás kori Jenő törzs szállásterületei az ország számos részére kiterjedtek, Jenő nevű faluból is volt jó pár. A 16. században – idestova ötszáz éve – ez a falu is megkülönböztető nevet kapott: a környéken rengeteg nagy, öreg diófa élt, ezért a falu neve Diósjenő lett, a 17. századtól már az oklevelekben is így szerepel. Így már nem keverték a mindenféle többi Jenővel. Ez a falu lett az a Jenő, ahol a hatalmas diófák élnek. Törökdúlás, labancdúlás, iparosítás, forradalom, szabadságharc, világháborúk, Rákosi és Kádár – a diófák megmaradtak. A falu hosszú főutcája mentén kilométeres diófasor húzódott végig, Diósjenő lelke, büszkesége. Az identitása.
Aztán jött a rendszerváltás, a privatizáció lázas évei. Olajak szőkültek, vállalatok, épületek és földek váltottak gazdát, vagyonok jöttek és mentek, tőkék halmozódtak és osztódtak. 1993-ban a falu lakói döbbenten látták, hogy az önkormányzat egyik napról a másikra kivágatta az évszázados fákat. Lényegében az összeset. Útban voltak a villanyvezetékeknek, mondták. Felpúposították a járdákat, mondták, csúszós leveleiket ősszel hányavetin az utcára szórták, balesetveszélyt okozva. Elfogták a fényt. Menniük kellett, tiszta sor!
Mire a lakók magukhoz tértek, pár óra alatt lezavarták az egészet. Csupaszon, meggyalázottan tekergett a falu főutcája.
Sokan sírtak, sokan átkozódtak. Közben a rönköket kamionokra és vasúti kocsikra pakolták – utóbbiakat magam is láttam a diósjenői vasútállomáson hosszan sorakozni, pőrekocsik tucatjait, rajtuk a hatalmas, egészségesen lemészárolt fatörzsekkel. Németországba tartottak a vonatok és a kamionok. Nemigen lehetett már Európából legálisan ilyen pazar faanyaghoz jutni, úgy csaptak le rá az üzletemberek, mint gyöngytyúk a takonyra. Mint kiderült, autógyárak vásárolták fel őket, hogy luxuskocsikba faberakású műszerfallá legyenek; fegyvergyárak, hogy de luxe vadászpuskák tusát gyártsák belőlük; prémium bútorgyárakban intarziává lettek a jenői diófák. Néhányuk talán még hazajárt kísérteni, ha gazdag német vendégvadászok érkeztek drága Mercedeseiken vagy BMW-iken, és a velkámdrink pálinkák után elővették sokmilliós lesipuskáikat.
A fairtás után pár nappal valaki festékkel „megrongálta” (szerintem inkább kiigazította) a falu határaiban a helységnévtáblákat. A „Diósjenőről” lehúzta a „diós”-t. Persze, ez nem adta vissza a fákat, még csak a felelősöket sem büntette meg (hogyan is büntethette volna, minden törvényes volt, legális biznisz, jogilag kikezdhetetlen barbárság). De talán szimbolikusan kifejezte a falu dühét, bánatát és szégyenét: ötszáz év után Diósjenő elvesztette a nevét.
Hogy miről jutott eszembe ez a régi történet? Kihelyezett kormányülést tartott a kormány. Én amúgy nem teljesen értem, mi szükség van ezekre a kihelyezett kormányülésekre, miféle döntések azok, amiket nem lehet a budapesti irodákban és konferenciatermekben meghozni, amikhez medence, jacuzzi, tekepálya, teniszpálya, luxusszállók és kastélyok kellenek. Régi feudális szokás volt, hogy a királyi udvar időnként körbelátogatta az országot – ment az egész slepp, a király és családja, a főurak, a kamarások, adószedők, hopmesterek, fővadászok, pohárnokok és lovászok, és persze a minden rendű és rangú katonák, martalócok és porkolábok, markotányosok, zsonglőrök, igricek és jokulátorok, a király vadászkopói és lovai, de még az udvari bolond is. Felzabáltak mindent, mint egy sáskaraj, begyűjtötték az adókat, vadásztak és lakomáztak. Így érzékeltették hűbéreseikkel, meg azok hűbéreseivel, meg a jobbágyokkal, hogy vannak, munkálkodnak. Törvényt ültek, jelen voltak. Ezt a szokást aztán az első Orbán-kormány újította fel, Gyurcsány szintén előszeretettel csinálta, majd a NER alatt vált rendszeres szokássá. És mindmáig az.
Most Erdőbényén tartottak ilyen kihelyezett kormányülést, az ottani Kastélyszállóban, ami ma a honvédség „rekreációs központja”. „Jelenleg a kastélyban 13 szoba, a vendégházban 16 szoba és 6 különálló villa épület várja a pihenni vágyó kedves vendégeket. A szállóhoz étterem, borospince, tenisz- és tekepálya, szauna, sóbarlang, külső- és belső medence tartozik. A kastélyt hangulatos park öleli körül, amelyben számos különleges cserje és fafajta található” – írta a szálló (azóta megszűnt) honlapja.
Mentek a kihelyezett kormányülésre a miniszterelnök és a miniszterek, az államtitkárok, a helyetteseik, a titkárhelyettesek helyettesei és azok titkárai, a zsinórosfülű, kopasz, deli tekleventék és a kateringesek, a fotósok és a sminkesek és az öltöztetők, talán még az udvari bolond is. Remek hely egy ilyen kastély ahhoz, hogy – amint Gajdos László környezetvédelmi miniszter írta – „komoly klíma- és vízügyi kérdéseket” vitassanak meg, mondjuk, a belső medence partján, mert a külsőhöz már elég hideg van. És bár a szálló parkjában bizonnyal szépek a fák és cserjék, körös-körül a Zemplénben számos védett erdőt taroltak le, nemrégiben éppen a szomszédos Háromhután, a tájvédelmi körzetben. De ezzel aligha törődött a vidám, dús kompánia.
Erdőbénye a hely neve, hol aznap este szálltak. Talán – ahogy Diósjenőt – ezt is át lehetne már nevezni. Legyen csak „Bénye”. Vagy – kevesebb festék kell – elég lesz csak két betűt átírni: „Erdőbánya”. Ez igazán szépen, passzentosan leírná ezt a vircsaftot, ami volt, ami van
