Ez már valódi destination management, nem egyszeri kommunikáció.
Az overtourism körüli nemzetközi diskurzusban az utazó egyre gyakrabban jelenik meg problémaként. Ő foglalja el a lakást, ő zsúfolja tele a belvárost, ő repül, ő szemetel, ő áll sorban a múzeumnál, ő drágítja meg a helyiek életét, és végső soron az lenne a legjobb, ha sok pénzt hagyna ott úgy, hogy közben lehetőleg ne nagyon látszódjon. Ez persze karikatúra, de nem áll nagyon messze attól a hangtól, amely ma több európai desztináció turizmusról szóló kommunikációjában megjelenik.
A CopenPay ennél sokkal érdekesebb szerepet ad a látogatónak: partnerként kezeli. Nem azt állítja, hogy minden turista eleve jó, hanem azt, hogy a viselkedése alakítható, és ehhez nem feltétlenül kell tiltótábla vagy új adónem. Ráadásul a program tudatosan a teljes visitor journey-t használja. A turistát nem egyetlen plakáttal akarja elérni, hanem ott, ahol döntést hoz: a repülőtéren, a pályaudvaron, a metrón, a szállodában és a városi térben. A szálláshelyeknek ebben különösen fontos szerep jut, hiszen a hotel az egyik kevés pont a turistautazás során, ahol a vendég több napon át újra és újra elérhető.
Ez már valódi destination management, nem egyszeri kommunikáció.

És akkor Budapesten hogyan értékeljük majd a turistáinkat?
Innen adja magát a kérdés, amelyet szerintem Magyarországon is érdemes lenne feltenni: miért használjuk ennyire ritkán a pozitív ösztönzést turizmusirányítási eszközként?
Nem arra gondolok, hogy Budapest holnaptól másolja le a CopenPayt, mert az ilyen copy-paste turizmusfejlesztésből általában nem sok jó szokott kisülni. A logika azonban nálunk is működhetne.
Miért ne kaphatna valamilyen pluszélményt az a turista, aki Bécsből, Pozsonyból vagy Prágából vonattal érkezik? Miért ne lehetne jutalmazni azt, aki három helyett négy-öt éjszakát marad? Miért ne lehetne kedvezményt vagy különleges programot kapcsolni ahhoz, ha valaki nem kizárólag az V., VI. és VII. kerületben mozog, hanem elmegy Óbudára, Kőbányára, Újbudára vagy akár a városon kívüli desztinációkba is?
A jutalomnak ráadásul nem kell feltétlenül pénznek lennie, sőt valószínűleg akkor a legerősebb, ha nem az. Lehet különleges múzeumi belépés, vezetett séta, helyi kóstoló, fürdőprogram, kulturális esemény, olyan attrakció vagy találkozás, amelyet egyszerűen nem lehet a normál turistatermékek közül megvenni. A turista így nem azért változtat a viselkedésén, mert fél attól, hogy megbüntetik, hanem azért, mert érdeke fűződik hozzá.
A jó best practice-et nem egyszerűn lemásolni kell, hanem okosan adaptálni
A CopenPay iránt időközben nemzetközileg is jelentős érdeklődés alakult ki, és a Wonderful Copenhagen már DestinationPay néven is elkezdte továbbgondolni a modellt. Több európai desztináció saját verzió fejlesztésébe fogott, ami önmagában is mutatja, hogy a koncepció jóval túlmutat egy koppenhágai nyári kampányon. De szerintem nem az a kérdés, hogy hány város fogja ugyanezt lemásolni.
A jó best practice nem attól jó, hogy mindenki ugyanúgy meg tudja csinálni, hanem attól, hogy más gondolkodásra kényszerít.
Koppenhága esetében nem a bicikli, nem a szemétszedés, nem az ingyenkávé és még csak nem is maga a CopenPay a legfontosabb tanulság. Hanem az, hogy a turisták viselkedésének alakítására nem kizárólag adó, tiltás, korlátozás és szabályozás létezik.
Lehet ösztönözni is. Lehet úgy kérni valamit a turistától, hogy közben ő is többet kapjon az utazástól. Lehet a fenntarthatóságot nem kellemetlen kötelességként, hanem vendégélményként eladni, és közben még gazdasági értéket is teremteni vele. És talán éppen ez teszi a CopenPayt az egyik legérdekesebb európai turisztikai best practice-é 2026-ban.
Koppenhága ugyanis nem jobb turistákat keres. Olyan rendszert épít, amelyben nekünk is megéri jobb turistává válni.
