Édesapám felcsapta a lapot, elolvasta a vezércikket, majd vagy egyetértően bólintott…
Ezen a hajnalon ugyanúgy zajlik minden, mint minden más hétköznap. Ő elrendezi az újságokat, vállára teszi a pakkot, és elindul a megszokott útvonalán. Ugyanazok az utcák, ugyanazok a postaládák.
De egy valami ma más. Ezen a hajnalon lógó orral, fájó szívvel teszi meg a körét. Ez az utolsó alkalom, amikor napilapot hord ki: augusztustól már hetilapként jelenik meg az Észak-Magyarország. Ennek kapcsán sokan a kiadóról, a szerkesztőkről, az újságírókról beszélnek.
– Mi lesz velük?
– Merre fújja őket a szél? – teszik fel a kérdést.
De vannak olyan szereplők is, akikről nem esik szó. Ők nem döntöttek a címlapokról, nem határozták meg a szerkesztési elveket, és nem tehetnek arról sem, hogy az egykor sokszínű megyei napilap az évek során egyre inkább pártpolitikai irányba sodródott. Ők csak becsülettel végezték a munkájukat. Ez az újságkihordó bácsi is közéjük tartozik.
Hajnalban kel, hogy mindenkinek ott legyen a reggeli mellett a lap. Esőben, hóban, nyári hőségben. Ismeri az utca ugatós kutyáit, a kutyák már várják, hogy jöjjön a hátizsákos bácsi. Ismeri a hajnalban munkába igyekvő arcokat, előre köszön, és van egy kedves szava az emberekhez. Gyerekkoromban természetes része volt a reggeleknek az Észak.
Utáltam, mert mindig engem küldtek le a postaládához. Édesapám felcsapta a lapot, elolvasta a vezércikket, majd vagy egyetértően bólintott, vagy elégedetlenkedett. Az újság tartalma aznap beszédtéma volt a munkahelyen, a villamoson, a közösségben. Ezért is fájó, ahogyan ez a szerepe megszűnt.
Hosszú évek óta nem voltam már előfizetője a lapnak. Továbbra is érdekeltek a helyi ügyek, de már nem azt az értéket és kiegyensúlyozottságot képviselte, amellyel azonosulni tudtam volna. Pedig volt idő, amikor én magam is írtam bele.
A Vendégjegyzet rovatban több alkalommal jelentek meg írásaim Miskolcról, a Villanyrendőrről, a város turisztikai lehetőségeiről, a vakvezető kutyákról, az avasi lépcsősoron eszeveszetten lefelé száguldó biciklisekről és más helyi ügyekről. Nem politikai írások voltak. Egyszerűen Miskolcról szóltak. Rólunk, az olvasó szemüvegén keresztül.
Aztán egy tollvonással megszűnt a Vendégjegyzet. És fokozatosan eltűntek azok a vélemények is, amelyek nem illettek bele a szerkesztési irányba. Egyre többen mondták le az előfizetésüket, a bácsi pakkja egyre könnyebb lett, ma reggel már a teljes Bábonyibércen alig két-három tucat Északot kellett kivinnie. Az összeomlás árát azonban nemcsak azok fizették meg, akik a döntéseket meghozták, hanem azok is, akik csak a dolgukat végezték.
Mielőtt azonban végleg lezárulna ez a korszak, szeretnék köszönetet mondani azoknak, akik az elmúlt években az Észak-Magyarországért dolgoztak, és akik a sokszor szigorú szerkesztői kontroll, illetve a politikai elvárások ellenére is igyekeztek helyet találni azoknak a történeteknek, amelyek valóban Borsodról és Miskolcról szóltak.
Köszönöm azoknak az újságíróknak, szerkesztőknek, fotóriportereknek, tördelőknek és minden háttérben dolgozó munkatársnak, akik lehetőséget adtak civil kezdeményezéseknek, egyesületeknek, sportolóknak, kulturális értékeknek, helyi közösségeknek és hétköznapi embereknek arra, hogy megjelenhessenek a lapban. Sokszor nem lehetett könnyű megtalálni a mozgásteret, mégis sokszor sikerült.
Köszönet Nektek, Önöknek, Hölgyeknek és Uraknak! Szeretnék köszönetet mondani azoknak is, akik hajnalban keltek, hogy az újság időben ott legyen a postaládákban. Ez a korszak nem akkor zárult le, amikor a közlemény megszületett, hanem akkor, amikor egy hajnalon valaki utoljára dobja be a napilapot a postaládába” – fogalmazott bejegyzésében Koleszár Péter.
