A Sex Pistols a világ egyik legmeghatározóbb punk zenekara

A punk címszavai az alábbiakban minél több nézőpontból kívánjuk megidézni, hogy – nem könnyű – jelentéstartalma minél egyszerűbb legyen.

Országh László legnagyobb angol-magyar szótára szerint a punk: üres, haszontalan, értéktelen, hitvány, vacak, nyamvadt, pocsék, szajha.

Joe Halloway punk szövegíró szerint: „Azt hiszem, a punkot én találtam ki, illetve én ástam elő. Régi angol szövegekből derengett valami, s amikor utánanéztem, kiderült, már Ben Jonsonnál is előfordult. Kiváltképpen illett a szövegeimhez. Elmeséltem Fred Kubicknak, a menedzserünknek, ő aztán pazar cikkeket iratott a punkról.”

Robert Savage szociológus szerint: „Főnévként használva a punk elsősorban a punkkoncertek résztvevője, hallgatója, közönsége. Tágabb értelemben a punk marginális fiatalkorú, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján. Többnyire proletár, vagy lumpenproletár családból származik, alig iskolázott. Bizonytalan körvonalú kiscsoportokban, kisközösségben találja meg – bizonytalan átmeneti időre – a helyét.”

Jimmy Pursey szerint: „Képzeljünk el egy tizenéves fiatalembert Londonban, Liverpoolban, Manchesterben. Egy komor, füstös munkásnegyed bérházában lakik a szüleivel és kiskorú testvéreivel, ócska zakót, koszos farmert, rongyos tornacipőt visel, vagy dolgozik, vaegy nem, ha megvan rá a pénze, koncetre vagy moziba jár, utána falkában kódorog az éjszakában és kihívástól, a puszta hátborzongatás kedvéért téglával, vagy biciklilánccal tör-zúz maga körül.”

Szemben a beatttel és a hippivel a punk őshazája nem USA, hanem Anglia. A zenei szakirodalom a punkirányzat, a punkstílus születését hol 1975 novemberére teszi – ekkor került sor a későbbi annyi botrányt kavart punkegyüttes, a Sex Pistols első koncertjére -, hol 1976 szeptemberétől származtatja, mikor a Sex Pistols és más angol együttesek kétnapos punkfesztivált szerveztek. Hogy melyik a valós időpont, döntsék el a zenei szakírók, bennünket nem a punk zenéjének és zenekarainak története, hanem e zene közönségének, közegének sorsa és helyzete érdekel. Bizonyos, hogy ez a fiatalkorú közönség a hetvenes évek közepén már ugyanúgy várta az új zenei irányzatot is, az új zenekarokat, amiként a punkzene sem születhetett volna meg a rá váró közeg nélkül.

Miért Angliában keletkezett a punk? A részletesen értelmező válasz külön tanulmányt kívánna Anglia különleges történelmi helyzetéről és szerepéről a második világháború óta eltelt évtizedek során. Itt be kell érjük a legfontosabb címszavakkal: sokféle történelmi és társadalmi okból a háború óta- amelynek pedig egyik győztese lett – Anglia nagyhatalmi tekintélye és belső szilárdsága folyamatosan zsugorodik. A folyamat szinte a győzelem másnapján, Churchill bukásával, Attlee munkáspárti kormányának hivatalba lépésével kezdődött, a gyarmatok elvesztésével, a dominumok önállósodásával folytatódott, s tart napjainkig. A legfontosabb mutatók: a mai világgazdasági válságon belül is különlegesen heveny angol gazdasági válság, a meredek infláció, a fiatalkorú munkanélküliek statisztikája, a fiatalkorú bűnözők statisztikája, a megoldás lehetőségét sem ígérő ír helyzet és így tovább. Ez a folyamatos hanyatlás mit sem változott az egymást váltó konzervatív és munkáspárti kormányok tevékenysége során, a tényt épp a közelmúlt angol évtizedeinek sűrű kormánycseréi bizonyítják.

A mindenkori választások során az angol Munkáspárt leginkább a jelentékeny létszámú angol munkásosztályra és a szakszervezetekre támaszkodik. Bizonyos, hogy a Munkáspártban való, többszörös csalódás is segített életre kelteni a marginális ifjúsági csoportokat, az ellenzéki ifjúsági szubkultúrát Anglia közelmúltjának évtizedeiben.

Emlékszünk még az Angry Young Men, a dühös fiatalok mozgalmára és irodalmi irányzatára, az ötvenes évek második feléből? (A média, különösen az RTL Klub az angol könyvek keretén belül a dühöngőket is ismételte) John Wain, John Braine, Kingsley Amis regényeire, Colin Wilson mérges pamfletesszéire? Allan Sillitoe műveire, a Szombat este vasárnap reggel és A hosszútávfutó magányossága című regényekre, a belőlük készült filmekre? Az Egy csepp mézre? És leginkább a Nézz vissza haraggal, azaz Osborne drámájárea és a fiatal Tony Richardson filmjére? Jimmy Porter hosszú trombitaszólójára az üres angol éjszakában?

Ők – szerzők és szereplők – dühös fiatalok voltak akkor, nem punkok. Mégis, a több, mint húsz év előtti időben ugyanazokat a munkásfiúkat, munkáslányokat látjuk magunk előtt, akik a mai szemtanú szerint „Londonban, Liverpoolban, Manchesterban, egy füstös munkásnegyed bérházában laknak”. A dühös fiatalok megkorosodtak azóta, szülőkké, nagyszülőkké lettek, angol konzervatív kormányok jöttek, angol munkáspárti kormányok mentek (vagy megfordítva), de a szülők gyermekei, a nagyszülők unokái körül csak a civilazitoros eszközök változtak és tökéletesedtek, a helyzet lényegileg változatlan maradt.

Ebből a helyzetből kelt életre a hetvenes évek második felében az angol punkjelenség.

De már 1977-ben megjelenik az – általunk ismert – első, hiteles beszámoló az amerikai punktünetről is. Gore Vidal írja, akinek (nálunk még ismeretlen) esszéi is riportjai alkalmasint maradandóbbak, mint (nálunk ismert és népszerű) történelmi regényei.

„Szombat este, unalmas party mrs. Z.-nél, Mrs. Z. kétszeres özvegy, életkora negyvenhat és ötvenkilenc év között váltakozik,attól függően, hogy mikor és hányan és kik vannak jelen. Most éppen túl sokk vendég, túl sok pia, egy idő után unom, hogy a gyémántgyűrűs hölgyek elárasztanak a fontoskodó, bugyuta kérdéseikkel, úgy is mint díszvendéget. Háromnegyed tízkor odasúgom Normannek (Mailernek, a másik díszvendégnek, a szerző megjegyzése), aki szintén unatkozni látszik, lépjünk le, azt hallottam, van egy átalakított klubféleség Manhattan szélén, vadonatúj zenével és különleges közönséggel. Norman egyetértett, kiosontunk, taxival megközelítettük a helyet. Beléptünk – két öreg faszi lépett be, hogy viszonylag tárgyilagosan mondjam – , némi feltűnést keltettünk, az együttes ugyan tudomást sem vett rólunk, de a (meglehetősen vegyes) közönségből többen merően szemügyre vettek, mert feltehetően ismerősnek véltek bennünket. Norman mozgott otthonosabban – így szokott ez lenni, ha együtt vagyunk -, a bárpultnál borsos vodkát rendelt mindkettőnk számára, bejelentette, hogy senki se zavartassa magát általunk, ő, meg én itt sem vagyunk.

A közönség láthatóan két élesen elkülönülő részből állt, s mindkét fele elég furcsának volt mondható. A nagyobbik fele az együttest utánozta külső megjelenésében, s csupa fiatalból állt: szemmel láthatóan magukon kívül voltak (ezen azt értem, hogy nem a saját személyiségük burkában léteztek, hanem személyiségükön uralkodó alkohol, kábítószer, s leginkább a fültépően hangos zene irányította őket.), képtelenek voltak ülve maradni, leugráltak a bárpultról, felugráltak az asztalkák mellől, magasra emelt karral körbefogták a dobogót, önkívületben azonosították magukat a zenével, a zenészekkel, olyannyira, hogy némelyek folyvást fel akartak mászni a dobogóra, az együttes (önkéntes vagy hivatásos) gorillái alig győzték őket visszaszorítani. Az együttes neve Fekete Hiúzok. Hogy ennek az elnevezésnek van-e szó szerinti vagy jelképes értelme, nem sikerült kiderítenem. Köztudomású, hogy fekete párduc létezik ugyan – a legismertebb példány Bagira A dzsungel könyvében – , fekete hiúz ellensem sem Brehmnél, sem Brehm tanítványainál nem szerepel…

Nem értek fiaink (hovatovább unokáink) zenéjéhez, a Fekete Hiúzok muzsikájáról tehát nem nyilatkozom. Fogyatékos ismereteim szerint a kemény rock valamilyen elágazása, alkotó továbbfejlesztése lehetett, elképesztő hangerővel. Az én figyelmemet az együttes kötötte le, külön-külön is, egységében is. Láthatóan félelmetesnek kívántak látszani, s e cél érdekében megtettek minden tőlük telhetőt. Egyenruhának csak a nadrágjuk volt mondható: fekete bőrből , vagy műbőrből készült, szorosan a comjukhoz és lábszárukhoz simult, tele mindenféle szakadással, repedéssel, otromba öltéssel, rávarrt foltokkal, vagy műfoltokkal. A felsőtestükön keresztcsíkos trikó, vagy ujjatlan bőrmellény, vagy csupán a puszta, verejtékes bőrük. A fekete bőrnadrágokat (vagy műbőrnadrágokat) és a trikókat mindenféle fémtárgyak diszítették, szögek, tűk, pengék, egyéb, nehezen azonosítható bigyók. Az egyik fülükben – legyek pontos: többnyire a bal fülükben – nyeles, vagy nyeletlen fülbevaló, feltehetően nem smaragdból. Most látom, hogy előresiettem a beszámolómban, már a füleknél tartok, holott fentebbről kellett volna kezdenem. Tehát: hajviseletük a lehető legváltozatosabbnak volt mondható: vállig érő, csatakos fürtök, tisztes kefefrizurák, meztelenre borotvált koponya, ugyanez ágaskodó kakastaréjjal vagy kínai módra meghagyott varkoccsal, amelyet bőrszíj vagy gumi fog össze. A rövid, vagy hosszú haj, vagy a meztelen fejbőr lilára, narancsszínűre, kárminpirosra festve. Vegyük ehhez a kimázolt ábrázatokat. A szemek, mint a nőknek festékkel kihúzva, csak sokkal brtuálisabban, a szemöldökök vagy meztelenre tépve, vagy vastag feketével befestve, mindkét arcfelületen a szivárvány minden színében tündöklő bohócfoltok. Hogy el ne feledjem a legfontosabbat: feltehetően azért, mert ők a Fekete Hiúzok, a hangszereket tartó, a hangszereken játszó kezük felett, a környéktájra erősítve fekete macskamancsokat, vagy hiúzmancsokat, vagy micsodákat viseltek, amelyekből görbe macskakarmok (megengedem: hiúzkarmok) bújtak elő muzsikálás közben…

Szerinted inkább nevetségesek, vagy inkább félelmetesek, kiabálta a fülembe kérdését Norman. Kiabálni kellett, mert a Fekete Hiúzok olyan hangerővel játszottak, a Fekete Hiúzok közönségének nagyobbik fele akkora ricsajt csapott, hogy a dobhártyám közvetlen közelében is alig értettem Norman hangját. Szerintem inkább félelmetesek, kiabáltam vissza Norman dobhártyájába, de tudod, hogy ebben a kérdésben nem vagyok mérvadó, a háborúban, a hajóink fedélzetén nem féltem a japán repülőktől, de a moziban ma is félek a Hófehérke boszorkányától.

Vissza a közönséghez. A közönség, mint említettem, két részre oszlott. A nagyobbik fele láthatóan a Fekete Hiúzok törzsgárdáját alkotta. Ezek a fiatalkorúak, állampolgátársaim az Államokban, leginkább azzal döbbentenek meg, hogy – meglehetős tapasztalati ismeretek birtokában – nem tudtam megállapítani a nemüket. Azt már megszoktam, hogy kebel és farméret ebben a korosztályban nem játszik megkülönböztető szerepet. Most meg kellett tanulnom, hogy a mindkét nembeli ifjak, a Fekete Hiúzok hódolói egyforma bőrnadrág és trikó egyenruhát viseltek, egyforma nyeles vagy nyeletlen fülbevaló ült a bal fülükben, s egyforma narancsszínűre , vagy lilára színézték a különleges alakúra vágott-nyírott hajzatukat.

Ennyit a közönség nagyobbik feléről. A közönségnek ez a nagyobbik fele meglehetősen bűzlött. Bűzlött azért, mert lelkesültsége és felfűtöttsége okából minden pórusa bő verejtéket termelt (akárcsak odafent, a dobogón a Fekete Hiúzok csapatának pórusai). Ámde valószínűleg más okból is bűzlött, és ez a másik ok a naponkénti zuhanyozás , vagy akár mosdás hiánya lehetett.

Nem választanám kedvenc környezetemnek a közönségnek ezt a felét, ámde náluknál is kevesebb jó szót kívánok vesztegetni a Fekete Hiúzok közönségének második felére. Ó, ezek a diszkréten középkorú urak és hölgyek, férjek és feleségek, barátok és barátnők. Ó, ezek az ezüsttel szegett eestélyi blúzok, bársony maxiszoknyák, ezek a tengerészkék vagy bíborszín blézerek a szememnek kétségkívül ismerősebbek, mint a szakadt bőrnadrágok. Ott ültek tehát ők – a közönségnek ez a másik része, ez a finomabb fele – a bárszékeken, vagy asztalkák mellett, francia pezsgőt bárszékeken, vagy asztalkák mellett, meg skót viszkit ittak, sós mandulát csipegettek és ujjukkal mutogatva, ijedős nevetéssel vagy inkább nevetős félelemmel figyelték a Fekete Hiúzokat, a gorilláikat, a hívó közönségüket. Norman felismert közülük ezt-azt, és a fülembe súgta – helyesebben: a dobhártyámba ordította az átható Hiúz-muzsikában-, hogy melyikük X,., a biszexuális fotómodell, s melyikük Y., a New Yore-i Pletykapityu ügyeletes mindentudója.

Eközben a Hiúzok szünetet tartottak. Gorilláik és hódolóik sorfala között mentek át a termen a pihenőszobába. A közelükbe igyekeztem. Orrfacsaró izzadtságszagot árasztottak, annak ellenére, hogy a gorillák citromillatú sprayjel hintették be őket. Volt köztük fehér, fekete, talán Puerto Ricó-i is, mindenesetre kevert vérű, a verejtékből megolvadt festékcsíkok közül a többnyire fekete szempárok vagy hidegen közömbös, vagy ellenséges pillantást vetettek a közönségre. Már amennyire vehettek: a Hiúzok tekintete leginkább csak kimerültséget tükrözött.

A New York-i Pletykapityu – mondjuk, hogy Y. nevezetű újságírógyereke odabattyogott a Hiúzok énekeséhez – később megtudtam, hogy Alex Dottigen a neve – és csábmosolyt kerekítve a szája köré, igyekezett valamit a fülébe suttogni. Alex Dottigen ment tovább, mintha nem hallana semmit, a főgorillája finoman elpenderítette az útból az ígéretes újságírótehetséget….

Végül is Norman odajött hozzám, egy sokadik borsos vodkával. A koncertnek vége volt, a Hiúzok eltűntek, a közönség mindkét fele szedelőzködött.

– Ezeket a Hiúzokat úgy hívják, hogy punk – mondta Norman. Ősz, göndör hajszálai tövében kövér verejtékcsöppek ültek. – A zenei stílusnak, amit játszanak, annak is punk a neve. Te tudod, mi az, hogy punk?
– Mintha rémlene valahonnan valami – válaszoltam. – Mintha olvastam volna ezt a szót Marlowe vagy Webster drámájában. Tudod, az Erzsébet-kor. Mintha derengene, hogy körülbelül azt jelenti, szutyokfazék, vagy mocsokállat….

Lehet, hogy így történt, lehet, hogy nem egészen így történt. Nem voltunk jelen, nem tudjuk megítélni, hogy Gore Vidal sziporkázó írásművében mennyi a szabatos tény, mennyi a kitalációs ráadás. A riportesszé Eegy éjszaka a Fekete Hiúzoknál címen azz Esquire 1977. áprilisi számában jelent meg. Jobb amerikai kézikönyvek Gore Vidal dolgozatával kezdik az amerikai punkjelenség lexikográfiáját.

A továbbiakban feledjük el az országhatárokat. Jelenségleírásunk ugyanis nem egyik, vagy másik, tehát nem egyetlen ország határai közé illeszkedik. A beat és a hippi az USA-ban született, Amerikából került át európai tájakra. A punk szülőhelye – mint említettük Anglia ugyan, de a punk nemzetközi jelenség lett, a hetvenes évek közepétől máig az USA-ban, Angliában, Franciaországban, az NSZK-ban, a skandináv országokban és sokfelé másutt egyaránt felfedezhető, észlelhető.

Miért? Mi okból? Hány okból?

Én nem vagyok emberi lény

S. Miklósnak és S. Gergelynek

Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán

Punk I. Szociológiai megközelítés

A nevezetes Sex Pistols együttes leghíresebb lemezének borítóján II. Erzsébet angol királynő fényképfelvétele látható, valamiféle tükörkeretben. A tükörkereten két szövegrészlet helyezkedik el. A keret felső részén az angol himnusz zárómondata olvasható: „Gold save tehe Queen, Isten óvja a királynőt:” A keret alsó részén, gyarló angol helyesírással ez olvasható: „Én nem vagyok emberi lény.”

Ez természetesen lehetne a nevezetes Sex Pistols együttes, illetve az együttes még nevezetesebb, minden rókahájjal megkent eszmei atyjának és menedzserének, Malcolm McLarennek puszta ötletszüleménye, a nagyobb sokkhatás, a nagyobb siker jegyében. A mondat tudniillik ravaszul kétértelmű. Lehet a II. Erzsébet angol királynőt minősítő punk véleménye is. Lehet a punk önmagáról való véleménye is. Bennünket a továbbiakban csakis e második változat érdekel.

„Én nem vagyok emberi lény”: ismereteink szerint ez a mondat a punkjelenség legtömörebb, legtalálóbb önjellemzése. Csupasz tárgyilagosságában is, a lemeztasakra jobban odaillő, hatásvadász eltúlzottságában is.

Mit jelent ez a tagadó tőmondat? Kíséreljük meg bővített mondatokban értelmezni.

1. Emberi lény az, aki az adott társadalom alapszabályait elfogadva, az adott társadalom keretei között él, otthonos, vagy megalkuvó, beletörődő bentlakóként. A punk ellenben nem bentlakója az adott társadalomnak, a punk, a társadalom intézményes keretein kívül él. Sem állandó, bejelentett lakhelye, sem állandó, bejelentett munkahelye nincs.

2. Az igazi, a bennszülött punk életkora általában tizenöt és huszonöt év közötti. A punk marginális kiscsoportban, kisközösségben létezik. A közösség esetükben félrevezető fogalom lehet, ha a hippik közösségben éltek, akkor a punkok inkább csordában, falkában. A kétfajta kiscsoport között különbség nemcsak metaforikusan, de fogalmilag is meghatározható. A hippicsoport létezését és életmódját a nagy társadalmétól ugyan eltérő, de átgondolt, kitervelt és megvalósított szabályok határozzák meg,. Szabályok, szabályzat a punkfalkában is érvényesül, de ösztönösen, ingeralapon, önellentmondó rendezetlenségben. A bennszülött punkcsoport mikroegységének alaprajza inkább emlékeztet egy páviánfalkára, mint a XX. század végéhez közeledő emberi közegére.

3. Az emberi lény – legalábbis azokban az országokban, ahol a punkok láthatóak – általában naponta tisztálkodik, azaz bőrfelületeit szappannal és vízzel mossa, haját fésüli, fogát és körmét karban tartja. A punk nem teszi ezt, nem annyira elvi megfontolásból, inkább azért, mert nincs rá megfelelő helyisége, se pénze, se belső indítéka. Ennek okából a punk tisztátalan és rossz szagú. Öltözéke nemzetközileg felismerhető, mert mind az európai, mind az amerikai földrészen azonos: agyonviselt, szakadt, piszkos göncök. Farmer, alsótrikó, felsőtrikó, pulóver, még egy pulóver, saru, tornacipő, csizma. A punk rétegesen viseli szegényes ruhatárát, megint csak nem elvi megfontolásból, hanem részint azért, mert holmiját nincs máshol, mint a testén tárolnia, részint azért, hogy az időjárás viszontagságai ellen védekezni képes legyen. Mindkét nembeli punk egyformán öltözködik, s egyformán kedveli a mindenféle fém csecsebecséket, (olcsó lánc, gyűrű, karperec, hajcsat, hajszorító, fülbevaló, patkó, szög, tű, késpenge, zsilettpenge, sok egyéb), egyformán mozog és beszél, ezért a hímnemű punkot a nőnemű punktól futó ránézéssel nem könnyű megkülönböztetni.

4. Mivel állandó lakhelye, tartózkodási helye nincs, a punkfalka folytonos, lassú vándorúton, kóborúton van. Jellemzője, hogy létszámában és összetételében nem állandó, nem egységes, hanem szüntelenül módosul. Este valaki odacsapódik a csoporthoz, reggel valaki leválik a csoportról, következő este megint érkezik valaki, egyedül, párban, többedmagával. Mivel a csoport bizonytalan, változó létszámú, a csoport tagjai jószerivel alig ismerik egymást, legfeljebb az utónevét, még inkább a becenevét tudja egyik a másiknak, másik a harmadiknak. A napközben többnyire szétszórt, magányosan vagy többedmagukkal bolyongó, alkalmi munkát, esetleges tevékenységet végző punkok általában estefelé találkoznak, valahol, most már falkában kószálnak, s megfelelőnek, tűrhetőnek ítélt éjszakai szálláshelyet keresnek, találnak, valahol a nagyváros perifériájának bérházaiban és lakótelepein, besurranásra alkalmas pincékben, vagy padláson, a suhurdok parkjainak padjain, feltört vikendházakban, pályaudvari várótermekben, az adott nagyváros sokféle egyéb helyein. Átmenetileg teletepszenek, megosztják napközben így-úgy szerzett táplálékukat, narkójukat, megosztják szerelmüket, megalszanak egymás testmelegében, testüregeiben.

5. A punk abban közös a hippivel, hogy megveti, elhárítja a rendszeres munkavégzést, a munkabérrel megtérített munkateljesítményt. A punk belép az első adódó munkahelyre, dolgozik egy napot, két napot, egy hetet, kilép, elkölti csekélyke bérét, másik adódó munkahelyre lép be, megint keres némi pénzt, megint kilép. Legközelebb még inkább alkalmi, minél rövidebb időtávú munkát vállal, koldul, nemritkán lop (azt és ott, amit és ahol tud), ritkábban rabol.

6. A punk nem veszi figyelembe a mindenkori országban érvényes mindenkori Bűntetőjogi Törvénykönyvet. Ez nyilvánvaló következménye annak a ténynek, hogy a punk a rajta kívüli társadalom lehetőleg minél több szabályáról és törvényéről igyekszik nem tudomást venni. Ennek okából igen gyakran követ el bűntetőjogi paragrafusba ütköző cselekedetet.

A punkjelenség egyik lényegi történetéhez értünk. „Én nem vagyok emberi lény”: a mondat egyebek között azt is jelenti, hogy a punk nem hajlandó (vagy nem képes, az eredmény felől nézve egyre megy) a társadalmi együttélés jogi paragrafusokban rögzített szabályaihoz igazodni. A punk koldul (olyan országokban is, ahol a nyilvános koldulást a törvény tiltja), a punk tiltott kábítószereket fogyaszt, a punk lop, a punk bezsong és garázdálkodik. A punk nyilvános helyen, nyilvános közlekedési eszközön hajlamos a maga és a paretnere (partnernője) ruházatán kigombolni az összes gombokat, lehúzni a nadrágsliccén a villámzárat, tehát nyilvános szemméremsértést követ el A punk magától értetődőnek veszi, hogy ott és akkor tulajdonítsa el mások, vagy az állam ilyen-olyan anyagi javait, ahol és amikor alkalma nyílik rá.
(1995-ben mentem haza a Szentpéteri kórházból és hirtelen lepattogzott az összes gomb a blúzomról, de lehet, hogy véletlen egybeesés)

Ennél vadabb kihágásokat is elkövet. A punk ösztönlény, így gyakran felindul. És amikor felindult állapotba kerül, amikor bezsong: akkor támad fel benne a pusztítás vágya, a rombolás dühe.

7. A punk egyéni és csoportos cselekvését bűntetőjogi értelemben a garázdaság fogalma fedi. Garázda tetteit (pénz kunyorálása magányos járókelőktől, gyakran kiskorúaktól, gyakran a tettleges zaklatásig menően, nyilvános telefonállomások, nyilvános közlekedési eszközök beszennyezése és megrongálása, általában a civilizációs, közhasznú létesítmények tönkretevése) a punk többnyire kábítószertől befolyásolt állapotban követi el.

A hippi kábítószer-fogyasztása mondhatni ünnep volt, szertartás a nap meghatározott órájában került rá sor, a csoportközösség keretében, rituális szokások szerint. A punk vacakabb és veszélyesebb szereket fogyaszt (ami épp a keze ügyébe jut, ami maradékokat éppen össze tud keverni), ugyanolyan esetlegesen és alkalomszerűen, ahogy minden egyebet cselekszik: ahogy táplálkozik, hál, szeretkezik, örvend és dühöng. Francis Cunnings, a punkjelenséget leró szociológus szerint: „A punk akkor önmaga, amikor sötétedés után, már kábultan az olcsó alkoholtól, vagy az általa összemixelt gyógyszer-kábszer keveréktől, vagy mindkettőből: vassal, vagy kővel beveri egy véletlen kirakat véletlen ablaküvegét, vagy az eléje kerülő villanyrendőre üvegbúráját. Látszatra kiváltó ok nélkül, irracionálisan cselekszik. Valójában mélyen megokolt cselekvésre készteti a nyomorúságos társadalmi léte, a kezdetleges társadalmi tudata. Azért tör-zúz maga körül, hogy az a kirakattábla, az a villanyrendőr ne legyen többé. Mert az a kirakattábla, az a villanyrendőr rajta kívül létezik, a gyűlölt külvilághoz tartozik. Éppen ezért tűnjön el, semmisüljön meg…”

8. A punk – megint csak országhatárokon túli érvénnyel – alacsony iskolázottságú és alacsony intelligenciaszintű emberi lény. Idézzük még egyszer a rendelkezésünkre álló statisztikai adatokat: a punk általábana alsóproletár (magyarul körülbelül: betanítatlan segédmunkás) és lumpenproletár környezetből, nem homogén (tehát elvált vagy jogi válás nélkül szétszórt) családból származik. Angliában ez az ipari nagyvárosok perifériájának környezetét jelenti, az USA-ban főként a keleti part nagyvárosai (és leginkább New Yorek) némely kerületeinek szociológiailag nehezen meghatározható lakosságrétegét. Minden rendelkezésre álló statisztikai adat és táblázat hangsúlyosan utal az adott kisebbségek – négerek, közép-amerikaiak, hátsó-indiaiak, cigányok – magas arányszámára, jelenlétére a punkjelenségben.

Az ifjúság marginális rétege, az írástudatlanság határán, a közveszélyesség határán, a mindenkori rendőrhatóság figyelmének hatósugarában.

Közben ugyanennek a marginális ifjúsági rétegnek a világképét neves írók és szociológusok elemzik, nem rövid tanulmányok sorában.

Gyűlölöm a világot

S. Miklósnak és S. Gergelynek

Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán

„Gyűlölöm a világot, mert gyűlöletre méltó.”
Punk 2. Filozófiai közelítés

A hippimozgalom szétszórt kiscsoportokból állt, de a csoportok és az egyedek világképe egységesnek volt mondható. Ha punkról beszélünk, a továbbiakban két eltérő tipusra kell gondolnunk. Egyfelől adva van a punkfalka, életvitelének olyan körülményei között, amelyeket fentebb részleteztünk. Másfelől minden ország punkmozgalma létrehozta az értelmiségi társutasokat, a punkfilozófia mozgatóit.

Az amerikai szociológia bennszülött punknak mondja az első, intellektuel punknak, vagy díszpunknak a második tipust. A díszpunk általában valamivel idősebb, mint a bennszülött punk. Legalább középiskolát, de többnyire főiskolát végzett, vagy végez, igaz, általában megszakítással, vagy megszakításokkal. A díszpunk nem a napi gönceiben hál pincében, padláson, parkpadon, vagy külön szobája van a szülői házban, vagy önálló bérleménye, vetett ágyban alszik, rendszeresen táplálkozik, naponta használja a fürdőszobát. Életmódjának egyik fele a hagyományos polgári keretek között zajlik, életvitele meglehetősen szillárd anyagi alapra épül, részint szülői támogatásban részesül, részint eltartja önmagát. A díszpunkok nem kis hányada az intézményessé lett punkzene műhelyeiben keresi meg pénzét, szövegíróként, zeneszerzőként, intellektuális tanácsadóként, menedzserként.

Mi volt előbb? A bennszülött punkok társadalmon kívüli létállapota, falkasokasága, vagy a punkideológia, punkfilozófia? Melyik határozta meg a másikat?

Ennek az alapvető kérdésnek a megválaszolásához jelen pillanatban, 1983-ban még túl keveset tudunkk a punkmozgalomról. Ezt az alapvető kérdést függőben kell hagynunk.

Bizonyos ellenben, hogy a díszpunk – akár dalszöveget, akár újságcikket, vagy folyóirattanulmányt ír, akár csupán rokonszenvező társutasként terjeszti a punk világképet – képes megfogalmazni azt, ami a bennszülött punk csupán tőmondatokat kilökő, összetett mondatok alakítására képtelen szájából elképzelhetetlen.

Részletek Arthur L. Gowancz átfogó igényű tanulmányából – 1980-ban – a tanulmányát fogalmazta. Arthur L. Gowancz huszonyolc éves volt. Státusa szerint felerészt a Columbia Egyetem szociológia- pszichológia szakos hallgatója, felerészt gyakorló díszpunk.

„Társadalmi mozgalom nincs társadalmi eszme nélkül, ugyanígy semmilyen eszme nem remélhet részsiekrt sem, ha nincs mögötte, körülötte valamilyen reális hatalmú társadalmi réteg. Az utóbbi évtizedek ifjúsági mozgalmai azért nem értek el reális eredményt, s azért tűntek el az időben, mert ezt az alapvető szempontot figyelmen kívül hagyták. Ma már csak savanyúan mosolygunk a hippik jámbor birkanyáján, a kisebbség önpéldamutatását bégette, hogy majd abból tanulni fog a világ. A világnak esze ágában sem volt tanulnia, a világ megölte, vagy megbolondította, vagy árulásra késztette a hippiket, a legjobb esetben az Óperenciás-tenger szélére kergette őket, vagy egészen egyszerűen: öreg kispolgárt fabrikált belőlük…

Körülnézek a világban, a hátam mögé nézek, arra az időre, amit tapasztalatilag megéltem, ezért általánosítani képes vagyok, s mindaz, amit látok: megvetésre méltó és gyűlöletes. Ennek a világnak a technikai alkatrészei egyre tökéletesebbek, de mi változott Krisztus urunk születése óta, mi változott a kőbaltás őseink óta? A lényegét illetően mondhatni semmi. Megváltozott az ember alapvető hajlama arra, hogy több és jobb fegyverrel megölje, vagy leigázza embertársait? Hunyjuk le a szemünket, bökjünk találomra a világtérképre, s akárhová ér el az ujjunk, Afganisztántól Salvadorig, Kambodzsától Libanonig, azt kell mondanunk: természetesen nem! A Bibliában – hogy a legnyilvánvalóbb irodalmi forrásra hivatkozzam – az olvasható, hogy Isten előtt minden ember egyenlő. Lehet, hogy a Biblia apokrif szerzői helyesen tolmácsolták Isten nézetét, ámde az emberi egyenlőséget illetően ma elegendő, ha öt percet sétálunk a mai világ bármely pontján, s szemügyre vesszük embertársainkat…

Visszagondolva ifjúkorom nemes és felzaklató olvasmányaira, csupáncsak viszolygást érzek. Émelygő szánakozást talán, ha újra lapozom a nagyszívű Rousseau eszmefuttatását az emberek közti egyenlőtlenség okairól, s ezek eltüntetési lehetőségeiről. Undorodom az ártatlan fiatalságom mestereitől, a fonnyadt Marcusétól, azelborult Sartre-tól. Becsaptak, fogatlan oroszlánok voltak már akkor is, amikor rabul ejtettek a végeérhetetlen fecsegésükkel és nem vettük észre, hogy csak bőgni tudnak, harapni nem. A marginális csoportok mint az új hatalom gócpontjai? A kínai vörösgárdisták mint a világ minden bajának és igazságtalanságának véget vető társadalmi rohamosztagosok! Ezek az öregurak, odahaza a könyveik között, félig már vakok, járni is alig tudtak a visszeres lábukon, de igazsághirdetőnek képzelték magukat. Nehezemre esik, de egyre inkább megértem Hitler szándékát, amikor utasítást adott a mételyező könyvek elégetésére.

Van-e tehát reménye az emberiségnek? Nem kis töprengés után azt kell mondanom: nem, nincs. Gondolkodási hiba lenne azt állítani – ahogy ezt annyian és annyiszor mondták a hatvanas évek illuzionistái közül-, hogy a világ javítható, megváltoztatható, csak össze kell fognunk és a jobbik eszünkre kell hallgatnunk. Úgy gondolom, Nietzshének volt igaza, aki azt mondta: „a magányos és csoportos emberi ész önmagában kevés, az emberi értelem mit sem ér tényleges hatalom nélkül…”

Nem véletlenül választottuk Arthur L. Govancz tanulmányainak részleteit. Rangosabb szöveget ismerünk, de jellegzetesebb fogalmazványt nem az úgynevezett punkfilozófia tárgyköréből. Úgynevezett filozófiát kell mondanunk, hiszen a bennszüött punk primitív gondolatvilága sosem jelenik meg tételes megfogalmazásban. Arthur L. Gowancz a nevesebb díszpunkok sorában is kivételesen messzire megy az általánosításban. Hogy azonban mennyire közös eszmék alakítják a punk különféle rétegeinek egységes ideológiáját, bizonyítja a botrányosságig nevezetes Clash együttes találomra kiválasztott dalszövegrészlete:

Erőszakos leszek, ha átvágnak,
csendes leszek, ha elkábítom magam.
Ne alkalmazkodj a törvényekhez.
A törvényeket nem neked, hanem a hülyéknek írták.
Te is hülye vagy, ha ezt nem tudod,
te inkább csalj, ha élni akarsz.

Két szövegrész. Arthur L. Gowancz emelkedett filozófiai gondolatmenete. És a Clash szövegírójának – a műfaj szükségleteihez alkalmazkodó – primitív dalszövege. De a kétféle közlés nem idegen egymástól. Mindkettő azt hirdeti, hogy a világ idegen és ellenséges. Ezért a világot – ahol és amennyiben csak lehet – elutasítani, gyűlölni, becsapni, rombolni és pusztítani kell.

Rosszkedvünk tele Punk 3.

S. Miklósnak és S. Gergelynek

Kozmosz Könyvek
Egyetemi Nyomda 1985.
Felelős vezető: Sümeghy Zoltán

„Rosszkedvünk tele.” Punk 3. Értelmezési kísérlet

Volt egyszer egy hatvanas évek. Aki Nyugat-Európában és az USA-ban akkor volt húszéves, annak számára a hatvanas évek – főként a második fele – egy új korszak ígéretét hordozta, közeli nyitányát jövendölte. Említsük a legfontosabb címszavakat: a vietnami háború véget ért, sor került Nixon és Brezsnyev, Ford és Brezsnyev csúcstalálkozójára, aláírták a SALT-I-et, a detente, az erőegyensúly korszaka, ha nem is Kant és Babits Mihály örök békéjét ígérte, de legalább tartós enyhülést jövendölt. Emlékezzünk: ez volt a diáklázadások kora, a hippijelenség kora, az új baloldal kora. A remény, hogy a lázadó ifjúság képes megtörni az atyák örökségét, változtatni tud a neokapitalista társadalom szerkezetén.

Akkor, a hatvanas években az illúziók kora, az akkori, mára megkorosodott huszonévesek szemszögéből nézve. Ma a nosztalgia kora a legújabb huszonévesek nézőpontjából. A hetvenes évek politikai és gazdasági eseménytörténete szétfoszlatta a romantikus ifjúsági álmokat. És a romantikus álom – nem először az újkori történelemben – rózsaszínből szurokfeketévé változott.

A punkjelenség kivirágzásának ez a történelmi háttere.

A hetvenes évek második fele az új konzervativizmus, az új baloldal uralmát hozta a filozófiai, társadalomtudományi, politikai gondolkodásban. Ugyanezek évek ifjúsági szubkultúrájában a hippik helyét a punkok foglalták el.

A hatvanas évek, a hetvenes évek persze nem évre pontos időrendi egységek, hanem jelképes fogalmak: megnevezésükkel két ellentétes világnézeti tartalmú évtized között teszünk különbséget. A különbség akkor is nyilvánvaló, ha szembesítjük egymással a hippijelenség és a punkjelenség legfontosabb címszavait.

Hippi Punk
béke háború
szeretet gyűlölet
szánalom undor
a másik megértése értetlenség a másikkal szemben
kábítószerezés az együttlétre narkózis a különlétre
ösztönös ideológia ideológiátlanság
tudatos közösség esetleges közösség
baloldali példaképek jobboldali példaképek
ösztönös vágy valamilyen szocializmusra ösztönös vágy valamilyen fasizmusra

A punk jelensége nem képzelhető el az új jobboldal intézményesült politikai rendszere nélkül. Reagen elnöksége Amerikában, Mrs Thatcher miniszterelnöksége Angliában. A szociáldemokrata kormány halmozódó nehézségei, majd (a legutóbbi időben) bukása az NSZK-ban. A fokozódó fegyverkezés, a SALT-II ratifikálásának füstbemenése, az enyhülés korszaka eredményeinek kétségbevonása, az új hidegháború közvetlen fenyegetése. Az amerikai-szovjet kapcsolatok ma – 1983 tavaszán – olyan mélyponton vesztegelnek, mint a kubai rakétaválság óta sohasem.

Tágítsuk a nézőpontot. A punk évei -a hetvenes évek második felétől máig – az új konzervativizmus ideológiájának évei is. A Sex Pistols, a Sranglers, a Clash együtteseinek szövegei és dalai egyidőben hangzanak fel Milton Fredman közgazdaságtani nézeteivel, Daniel Bell szociológiájával, Glucksmann és Lévy filozófiiájával.

Túl nagyvonalúvá tágítottuk a nézőpontot? Mi köti, mi kötheti össze a munkakerülő, csőlakó, majdnem írástudatlan bennszülött punkot vagy akár a főiskolai végzettségű díszpunkot az új konzervativizmus idős akadémikusaival és ifjú egyetemi oktatóival?

Minden látszat ellenére sok szál fűzi egybe ezeket az egymástól távoli tereken, a gondolkodás különböző tartományaiban megszülető ideológiai jelenségeket. Egy adott történelmi helyzetben, egy adott társadalmi erőtérben nincs, nem létezik elszigetelt ideológiai jel, eszmetörténeti tényező, akkor sem, ha a közvetlen jelenkor nem figyel fel a kapcsolódásukra. Ma már kiváló könyvek olvashatók például arról, hogy a harmincas évek USA-jában a gazdasági világválság után miért jelent meg az eszmetörténeti színen együtt és egyszerre Keynes közgazdaságtani elmélete, Roosevelt gyakorlati New Dealje és külpolitikája, az Érik a gyümölcs mintájú realista regény és dokumentumfilm, meg a szocifotó klasszikus amerikai változata.
A példák – Amerikából is, máshonnan is – hosszan sorolhatók és napjainkig, a punkjelenségig érnek.

Alain de Benoist francia filozófus és publicista így fogalmaz Jobboldalról nézve című könyvében: „Jobboldalinak nevezem azt a magatartást,amely a világ különbözőségét s következésképpen a relatív egyenlőtlenséget jónak tartja. Ellenben rossznak tartja a világ fokozatos homogenizálódását, amelyet az ezeréves egalitárius ideológia hirdet és valósít meg…” Ezt az ezoterikus szöveget a bennszülött punk nem megérteni, de elolvasni is képtelen. Alain de Bennoist tétele jelenik meg, hogy a világ rohadt volt tegnap is, ma is az, nyilván rohadt lesz holnap is. E nyilvánvaló tény ellen legfeljebb annyit tehetünk, hogy kővel, vagy üres sörösüveggel betörjük a villanyrendőr üvegburkáját, esetleg valamilyen okból ellenszenvesnek érzett embertársunk fejét.

„Ha körültekintek a villágban, leginkább talán az államvezető személyiségét és tevékenységét hiányolom – mondja korábban idézett tnulmányában Arthur L. Gowancz. – A félreértések elkerüléséért nyomban leszögezem, hogy nem Hitler, vagy Sztálin egyeduralmát kívánnám vissza, bár az ő tevékenységük végső mérlegét sem vonta még meg a történelem…De liberális választási rendszerünk lehetetlenné teszi, hogy korunkban jelentékeny, hosszú távra dolgozó államalakító lépjen a színre, egy új Napóleon, egy új Mao, aki persze a mindenkori csúcs után a mindenkori szakadékba kerül, de addigra már magasabb szintre emelte az országát…”

Tehát a jól ismert karizmatikus eszme, a vezéreszme. Hiányzik a vezéreszmény, a karizmatikus pater patriae, a haza atyja, akinek domború keblén két karja ölelésében az adott ország minden – arra érdemes – állampolgára elfér.

Nem kívánjuk Arthur L. Gowancz gondolatfumát fasizoidnak mondani. Amiként attól is óvakodunk, hogy némely kirívó külső jegyek alapján a punkjelenséget, a punkmozgalmat fasiozidnak bélyegezzük. A túlontúl ismert, nemzetközi punkjegyek, az Imádom Hitlert feliratú trikók, a csuklóra, karra tetovált horogkeresztek látványa fenyegetőbb, mint a kifejezni akart tartalom. A bennszülött punkok jelentékeny része nagy zavarban lenne, ha kezdetleges nyelvén választ kellene adnia a kérdésre: ki volt a horogkeresztes Hitler, s mit cselekedetet.

Nem kell a tegnapelőtti fasizmust bizonyítani a punkjelenség ideológiájában és hétköznapi gyakorlatában ahhoz, hogy a nemzetközi punkmozgalmat egy lehetséges, nemzetközi, jobboldali veszély előretolt, ideiglenes hirnökének tekintsük.

York napsütése rosszkedvünk telét
Tündöklő nyárra változtatta át..

Shakespeare III. Richard, Vas István fordítása.
Rosszkedvünk tele, mindenütt körülöttünk – mondta volt a korszakról, amelyből távozni kényszerült, Jean-Paul Sartre, a halála .előtti utolsó, tudatos órák egyikében. Rosszkedvünk telét érezzük magunk körül, ha a punkjelenség dokumentumait olvassuk, a punkjelenség tapasztalati arcába nézünk.

Minden korszaknak olyan az ifjúsága, amilyet megérdemel, mondja egy punk szövegfoszlány. Minden korszak kitermeli és alakítja a maga ifjúságát, tanítja a racionális történetfilozófia. Majd elválik, mikor és mi változtatja át rosszkedvünk telét tündöklő nyárra.

Utóirat

Egységes hippijelenség, hippimozgalom nem volt Magyarországon. Amit olykor annak mondtak, többnyire az amerikai minta félreértett, hamisan megvalósított másolatának bizonyult.

Punkjelenség volt és van Magyarországon, igen ok társadalmi okból. A jelenségről és az okokról ma már jelentékeny kortársi szépirodalom, számos szociográfiai esszé és szociológiai szaktanulmány tudósít.

A magyar punk átgondolása és összegezése egy másik könyv feladata.

(1983)