Én nem adom fel. Én sohasem hátrálok meg. Én nem fogok megváltozni. Én kuruc vagyok.

Én, én, én.

A mostani megszólalásai azonban a rövid kegyelmi csenddel eltelt időszak után ismét betekintést engednek abba a sötét verembe, amelyben olyan nagy hatékonysággal rettegett és gyűlölködött az ország a NER tizenhat éve alatt.

A választás óta jól kitapintható volt annak a közéleti zajnak a hiánya, amellyel a NER rezegtette szünet nélkül az idegrendszerünket. Ezért is feltűnő, hogy ezt a csendet megtörve Orbán Viktor kommunikációs szőnyegbombázásba kezdett. Ám minden alkalommal, amikor mikrofon elé áll, leleplezi, hogy már csak saját maga érdekli, nem a nemzet.

„Nem érdekel a dicsőség, sem a hírnév, vagyonom sincs” – mondta Orbán, aki világpolitikai tényezőként pozícionálta magát, aki a hírhedt bot volt a küllők között, aki hitte és hirdette, hogy egyszemélyben képes megálljt parancsolni a globális trendeknek, és aki közben felhizlalta az ország leggazdagabb emberének a vagyonát, a családi gyarapodásról vagy Hatvanpusztáról nem is szólva. Mintha minden egyes mondatát visszafelé kellene értelmeznünk.