Amikor megláttam, hogy a választási eredmények térképén az egész egykori NDK egyetlen nagy kék, sötétkék folt, akkor határoztam el, hogy ezt a könyvet meg kell írni.
Az Es war einmal ein Land (Volt egyszer egy ország) című, idén megjelent kötete előszavában arról ír, hogy amikor útra kelt, kölcsönkérte édesanyja lipcsei rendszámú kisautóját. Egy nagy, nyugati rendszámú kocsival beállítani nem kedvezett volna az őszinte beszélgetésnek. Németországban a rendszámokat nagyvárosok, országrészek szerint osztják, tehát rögtön látható, ki kérdezősködik arról, miért is fordultak el egykori honfitársai a demokráciától. Vagy legalábbis azoktól a pártoktól, amelyek magukat a demokrácia letéteményeseiként tartják számon, tehát a kereszténydemokrata CDU-tól és a szociáldemokrata SPD-től. Ilyen-olyan koalíciókkal ugyanis ez a két párt vezeti az országot 1990 óta, s adja a mindenkori kancellárt.
A felelősök
S egyben a fő felelősöket is. Rögtön az első Helmut Kohl (CDU), akit a keletnémetek előbb lelkes „Helmut-Helmut!” kiáltásokkal üdvözöltek, ő pedig „virágzó tájakká” varázsolt volt NDK-t ígért nekik. De ezen, mint kiderült, leginkább azt értette, hogy nyakon öntik őket a nyugatnémet márkával. Aztán ez egy csapásra versenyképtelenné tette a keletnémet ipar nagy részét, milliós munkanélküliséget teremtve, így az elégedetlenkedők Kohlt 1991 májusában Halléban tojással dobálták meg, amit ő még akkor sem értett, neki is rontott a „hálátlan” tüntetőknek, a testőrei alig tudták visszarángatni.
