82 éve ezen a napon indult Sátoraljaújhelyről Auschwitzba a negyedik – az utolsó – deportáló szerelvény. A valaha csaknem 15 ezres lélekszámú zempléni zsidóságból – a deportáltak és a munkaszolgálatosak közül – alig több mint kétezer ember tért haza 1945-ben.
Tolcsva, Olaszliszka, Sátoraljaújhely… édesapám családjának szűkebb pátriája. Nagyapám, Klein Dénes neves szőlősgazda volt Tokaj-Hegyalján; még az 1929-es Ujvári-féle Zsidó Lexikon „Olaszliszka” címszavánál is fölemlegetik. „A hitközség hajdan való jóléte azonban elhanyatlott. A régi boldog időknek csak az emléke maradt meg. (…) A régi cégek egymásután megszűntek (…), s a szőlőtermelés régi magas nívóját már csak Klein Dénes és Rosenberg Salamon, a borkereskedést pedig Klein Márton tartja fenn a régi keretek között.”
Apu Tolcsván született, ott töltötte a gyerekkorát. 1944-ben (20 évesen) munkaszolgálatos volt, Mauthausenből jött haza 1945 nyarán.
****************
A népszámlálási adatok szerint 1941-ben Zemplén vármegye zsidó lakosságának lélekszáma 14.535 fő volt; közülük 4160-an a megyeszékhelyen, Sátoraljaújhelyen éltek. 1944 tavaszán a gettósítás megyeszerte április 15-én kezdődött, és négy nap alatt csaknem mindenhol be is fejeződött.
A vármegye járásközpontjai közül kettő volt, ahol hosszabb időt töltöttek az ott összegyűjtött emberek. Tokajban április 16-23. között egy hétig tartották összezárva a járás zsidó lakosait – mintegy kétezer embert – a helyi zsinagógában és a hitközségi épületekben, mielőtt vonattal Sátoraljaújhelyre szállították őket. A Szerencsi járás településeinek többségén élő zsidókat egészen június elejéig tartották a szerencsi zsinagógában és környékén kialakított gettóban, majd a miskolci téglagyári gettóba hurcolták őket.
SÁTORALJAÚJHELY
Zemplén járásainak zsidó lakosságát – a Szerencsi járás kivételével – a deportálási központként kijelölt sátoraljaújhelyi gettóba gyűjtötték össze. A szögesdróttal és deszkapalánkkal körülvett terület alsó vége az akkori Ronyva-parti cigánytelep volt, ezen kívül magában foglalta a Rákóczi, a Virág, a Sziget, a Vörösmarty, a Zárda, a Mészáros, a Molnár, a Széchenyi, a Folkenstein, az Apponyi, az Árpád, a Kisfaludy, a Kölcsey, a Zápolya és a Munkácsy utcák által közrezárt városrészt.
Csaknem 13 ezres létszámával a Felvidék egyik legzsúfoltabb gettója volt. A helyi tisztviselők és csendőrök túlbuzgóságának következtében még a deportálás alól mentesülőket is (vegyes házasságban élő nem-zsidók, hadiözvegyek, első világháborús kitüntettek) a gettóba küldték.
A sátoraljaújhelyi gettó foglyait május 16. és június 3. között négy deportáló szerelvénnyel hurcolták Auschwitzba. A deportálás minden alkalommal hasonló forgatókönyv szerint zajlott. Az összegyűjtött 3-4000 fős csoportokat előbb a status quo ante hitközség zsinagógájába vitték, ahol az utolsó értékeiket is elvették tőlük, majd csendőri felügyelettel bevagonírozták őket.
Sátoraljaújhelyről deportálták
Ágcsernyő, Alsóberecki, Alsómihályi, Alsóregmec, Bacska, Battyán, Bély, Biste, Bodroghalász, Bodroghalom, Bodrogkeresztúr, Bodrogkisfalud, Bodrogmező, Bodrogolaszi, Bodrogszentes, Bodrogszentmária, Bodrogszerdahely, Bodrogszög, Bodrogzsadány, Bodzásújlak, Boly, Borsi, Cigánd, Céke, Cséke, Csörgő, Dámóc, Erdőbénye, Erdőhorváti, Felsőberecki, Felsőregmec, Garany, Gercsely, Gyopáros, Hercegkút, Imreg, Karcsa, Károlyfalva, Karos, Kásó, Királyhelmec, Kisbári, Kisdobra, Kisgéres, Kisrozvágy, Kiskázmér, Kiskövesd, Kistárkány, Kistoronya, Kisújlak, Kiszte, Komlóska, Láca, Ladamóc, Legenye, Lelesz, Mád, Magyarsas, Megyaszó, Mikóháza, Nagybári, Nagygéres, Nagykázmér, Nagykövesd, Nagyrozvágy, Nagytárkány, Nagytoronya, Olaszliszka, Pácin, Perbenyik, Révleányvár, Ricse, Rudabányácska, Sárospatak, Sátoraljaújhely, Semjén, Szegi, Szegilong, Széphalom, Szinyér, Szolnocska, Szomotorvécs, Szőllőske, Szürnyeg, Tarcal, Tiszakarád, Tiszalúc, Tokaj, Tolcsva, Vajdácska, Vámosújfalu, Végardó, Véke, Vilyvitány, Zemplén, Zemplénagárd és Zétény zsidó lakosságát, valamint a garanyi internálótábor foglyait.
Megjegyzések
1. Lengyelország német megszállása után, majd az 1942-es szlovákiai deportálások megkezdését követően lengyel és szlovák zsidók ezrei menekültek Zemplén megyébe. Jelentős részüket a KEOKH által felügyelt internálótáborokban és kisegítő toloncházakban tartották fogva (pl. Sárváron, Bácstopolyán). Zemplén megyében három nagy internálótábort létesítettek: Garanyban, Ricsén és Görgőn, ahová a menekülteken kívül politikai foglyokat, valamint az állampolgárságukat igazolni nem tudó magyar zsidók százait toloncolták. A garanyi internálótábor foglyait 1944 tavaszán a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, és onnan deportálták őket.
2. Bár Tiszalúc a Szerencsi járás települése volt, egyes visszaemlékezések szerint az ottani zsidókat nem Miskolcra, hanem a sátoraljaújhelyi gettóba szállították, és onnan is deportálták, ezért mindkét deportáló központnál feltüntetem a község nevét.
**************************************
DEGOB, 1746. jegyzőkönyv (részlet)
K. E. 26 éves tisztviselőnő, Szerencs
A német bevonulás idején hazautaztam Szerencsre, és innen vittek be édesanyámmal együtt a sátoraljaújhelyi gettóba. Összeismerkedtem egy sátoraljaújhelyi keresztény úrinővel, akinek odaígértem minden ékszeremet, ha édesanyámmal együtt megszöktet a gettóból. Sikerült is kivinnie bennünket a saját lakására, ott bezárt egy kis szobába, a férje pedig felutazott Budapestre, hogy nekünk keresztény iratokat szerezzen.
Időközben valaki feljelentett bennünket, és egy délelőtt megjelentek a lakásán a detektívek. A legvadabb módon felrántották az ajtót, egyik detektív ránk szegezte revolverét, a másik kezében gumibot volt, ötpercnyi időt adtak az összekészülődésre, különbeni lelövés mellett. Felvitt a rendőrségre, külön szobába, engem a kínzókamrába zártak be. Azzal kezdték a vallatást, hogy ismerem-e a detektívet – ” Én vagyok az, aki a zsidókat feketére verem, de ez a jobbik eset”. Varró detektívfelügyelő volt, megkezdte a vallatásomat. Őszintén megmondtam, hogy meg akartunk szökni, azt is megmondtam, hogy az arany hol van elásva. Odavezetett, kivétette velem, és azután betett bennünket a következő transzportba.
DEGOB, 973. jegyzőkönyv (részlet)
S. K. 15 éves fiú, Bodrogkeresztúr
Bodrogkeresztúron 150 zsidó család lakott. Kereskedelemmel és iparral foglalkoztak. Nekünk szikvíz üzemünk volt, és gondtalanul éltünk. Mikor a németek bejöttek, rögtön sárga csillagot kellett viselniük. Attól kezdve napról-napra rosszabbodott a helyzetünk.
Végül összegyűjtöttek a templomban, és elszállítottak Sátoraljaújhelyre, a gettóba. Hét hetet töltöttünk itt. Egyik reggel
nagy jajgatásra és kiabálásra ébredtünk fel. A csendőrök ütöttek-vertek minket. Tíz percen belül kint kellett lennünk a lakásból, a vagonokba zavartak és kivittek Auschwitzba.
Auschwitzban már az első választásnál csak azok maradtak élve, akik dolgozni tudtak. Mi is nagyon izgatottak voltunk, mert nem tudtunk biztosat afelől, hogy a gázfürdőbe, vagy a rendes
fürdőbe fognak minket vinni. Fertőtlenítés után bevittek minket a blokkba, a munkásblokkba kerültünk. Mikor a gyerekeket innen kiszedték, elvittek minket a gyermekblokkba. Láttam, hogy nem jó helyre kerülök, nagyon sokan elszöktek onnan, pedig halálra volt ítélve, akit rajtakaptak a szökésen. Én mégis megpróbáltam és így sikerült megmenteni az életemet.
Munkástranszporttal Buchenwaldba kerültem. Itt kiválasztották a gyerekeket és nekünk itt elég jó dolgunk volt, a francia foglyoktól elég ennivalót kaptunk. Itt három nap után az SS kiválasztott
bennünket. Munkástranszporttal eljutottunk a zeitzi lágerba.
Egy benzingyárba vittek minket, ahonnan másnap mezítláb kellett kivonulnunk. A bombázott helyeken, ahol üvegcserepek hevertek a földön, szaladnunk kellett, ha valakinek a lábába ment a szilánk, vagy megsérült, odament az SS és puskatussal ütötte. Ha valaki elesett és nem bírt továbbmenni, főbe lőtték.
Onnan áthelyeztek minket Romsdorfba, ez téli láger volt. Itt még nagyobb volt a szigorúság. Este, mikor a munkáról megérkeztünk a lágerbe, 12 óráig álltunk appelt, mert nem akarták megszámolni az embereket. (…)
Hirtelen továbbvittek Bergába. Megérkezve egy kis szalmát találtunk a sarokban 500 ember részére. A helyiség, ahol aludnunk kellett volna, tele volt gépekkel. Szétválasztották az öregeket és a fiatalokat, az öregeket elvitték Buchenwaldba. Én Bergában maradtam, és másnap kivittek a kőbányába. Ott dolgoztam éjjel Schichtben 12 órát és az SS ott állt mellettünk. Ha megálltam munka közben, hogy megtöröljem az orromat, akkor kaptam 25 botot.
*********************
Képek
1. Aki nem ment be a gettóba: Kálmán (sz. Goldberger) Teréz (1851-1944)
Kálmán Sámuel és felesége, Teréz Sátoraljaújhely külvárosában éltek, egy kifőzdét vezettek. Nyolc gyermeket neveltek fel, egyik fiuk az első világháborúban, a fronton vesztette életét.
Miután legkisebb gyerekei is felnőttek, családot alapítottak, és az 1930-as években a férje is meghalt, Kálmán Teréz egyedül maradt a házban. Szerencsére gyermekei, unokái mind a közeli utcákban (illetve falvakban) laktak, és gyakran látogatták. Ezt a képet egyik unokája, Kálmán Judit készítette 1940 körül.
1944 áprilisában egy este azzal toppant be hozzá egy csendőr, hogy másnap hajnalban el kell hagynia a lakását, és be kell vonulnia a sátoraljaújhelyi gettóba. Ahogy egy szomszédja később felidézte, az idős nő azt mondta erre, szégyen a hazára, hogy egy 93 éves asszonytól érzi veszélyben magát.
Amikor másnap hajnalban a csendőrök érte mentek, hogy a gettóba hurcolják, Kálmán Terézt holtan találták lakásában. (Forrás: US Holocaust Memorial Museum, fotóarchívum)
2-3. Sátoraljaújhely, a status quo zsinagóga egykor és ma
Az újhelyi nagyzsinagóga 1944-ben a gettó központja volt. Az épületet az 1960-as években áruházzá alakították át. Falán a zsinagóga homlokzatának rajzát emléktábla őrzi.
Forrás: ujhelyizsidosag.hu
4-5. Sátoraljaújhely, az egykori ortodox imaház 2022-ben (Fotó: Juhász István)
A sátoraljaújhelyi ortodox („kis”) imaház a helyi haszid közösség szertartásainak helyszíne volt. Az 1960-as évekig működött, helyet adva a megmaradt és visszatért maroknyi újhelyi zsidóság közösségi és vallási életének.
Miután az 1970-es évekre szétesett a hitközség, az épület egyre romosabbá vált. Az ezredfordulón a tetőzete is omladozni kezdett, de „a város nem törődött vele, ahogyan más zsidó emlékekkel sem. A 2010-es évek elején beszakadt a tető. Helyreállítható lett volna, de nem tették, hanem a meglévő berendezést, könyveket a város közmunkásokkal szétverette, a szemétre hordta. Olyan tető épült, ami oda nem illő, de az ablakok bedeszkázva, az épület használhatatlan, udvarán embermagasságú a gaz. Helyreállítását, múzeummá alakítását évek óta ígérik…” (idézet: Végső István: Történész a csodarabbik földjén. Beszélgetés Csorba Csaba régész-levéltáros-történésszel; neokohn.hu)
videó: Jelenlét I.
1944. április 16-án 66 olaszliszkai zsidó családot –összesen 242 embert –ültettek lovas szekerekre, melyek az Olaszliszka-Tolcsva vasútállomásra vitték őket. Innen marhavagonokban indították útnak a liszkai zsidókat Sátoraljaújhelyre, a gettóba,onnan Auschwitzba – közülük alig tízen érkeztek haza egy bő év múlva. Nem sokan élték túl a munkaszolgálatot sem, de aki igen, az visszatért a településre. Az újabb politikai változások ezt a maroknyi embert is arra késztették, hogy az 50-es években külföldre költözzön. Néhányan ugyan itthon maradtak, de számuk egyre csökkent. Az 1969-ben elhunyt Lefkovits Ernővel teljesen kihalt az olaszliszkai zsidó lakosság.
Lefkovits Ernő lánya emlékezik.
„Kezdődik egy tragikus időszak: munkatábor. 60 éves korig minden férfi bevonul, szakáll-pajesz levágva, szörnyű idő. Apámék Patakra kerülnek, kocsis lett, néha-néha hazajut. Férjeink munkatáborba, néha egy hónapig otthon, állásvesztés, sárgacsillag. 1944-ben az első vonat elindul Újhelyből, ahol 26 község zsidóit gyűjtötték össze. Nagymamám 92 éves (az úton meghal, kidobják a vonatból), anyám 56 éves, apám 63, húgom 27 éves. A zsidó lakások kirabolva, a templom, a tórák, imakönyvek WC-ben felhasználva.
Én Pesten szültem a gettóban, férjemet elvesztettem, nővéreim a deportálásból nem jöttek haza. A családomból sógorom F. H., apám és nővérem kétéves gyereke maradt meg. 1945 tavaszán mentem „haza” – lakásunk szobái felásva: keresték a zsidó vagyont. Öt-hat fiatal fiút találtam, senkijük-semmijük nem volt. Ezt a korosztályt nem ismertem: 18-20 évesek voltak. Összetartottunk, főztem, a pincében találtam 10 liter libazsírt. Néhány bútordarabból „otthont” teremtettem.
Lassan jöttek a lágerekből, megtudtam, hogy édesapám útban van hazafelé. Körülbelül harmincöten voltunk, csináltunk négy esküvőt. Ott volt Bruck Edit is három testvérével, ma Olaszországban él. Egyik reggel eltűnt három-négy fiatal: Izraelben kötöttek ki. Tartottuk velük a kapcsolatot, otthon már volt szombat, állt még a templom négy fala.”(Forrás: Zachor Alapítvány; emlekezem.hu)
Jancsó Miklós és Kende János 1965-ben filmezte először a bodrogkeresztúri zsidó temetőt és az olaszliszkai zsinagógát, Azután nagyjából tízévenként visszatértek és filmre vették az egyre pusztuló romokat – és a körülöttük sarjadó életet. Így készült a Jelenlét I-III – huszonegy év alig fél órába sűrítve.
Ma, amikor a 82 évvel ezelőtt Auschwitzba hurcolt zempléni zsidókra emlékezünk, álljon itt ennek a háromszor pár perces filmetűdnek az 1965-ben forgatott első része, benne az utolsó két olaszliszkai zsidó túlélővel: Lefkovits Ernővel és Roth Bernáttal.
